Szőcs Sebestyén: Budapest székesfőváros részvétele az 1905-1906. évi nemzeti ellenállásban - Várostörténeti tanulmányok 1. (Budapest, 1977)

1. Az 1905-1906. évi politikai válság előzményeiről. Budapest székesfőváros a válság előestéjén

Az, hogy a fővárosi törvény a dualizmus idején mindvégig érvényben maradt, nemcsak hátrányokkal, de előnyökkel is járt. Az 1886. évi közigazgatási törvény ugyanis Budapest kivételével az összes többi törvényhatóság önkormányzatát messzemenően szűkítette a korábbi (az 1870. évi közigazgatási törvényben rögzített) állapotokhoz viszonyítva. Ám Budapest helyzete néhány vonatkozásban az 1886. évi törvény előtt is különbözött a többi törvényhatóságtól, s ez az összes tényezőt figyelembe véve is (így a Fővárosi Közmunkák Tanácsának és az államrendőrségnek a főváros önkormányzati hatáskörét részben korlátozó szerepét), a főváros számára volt kedvező. Mindenekelőtt az, hogy a főváros élén nem a kormány intencióinak megfelelően kinevezett főispán, hanem a törvényhatósági bizottság által választott főpolgármester állt. Igaz, a főpolgármestert csak a király által kijelölt három személy közül lehetett megválasztani, de a kijelölés a törvényhatósági bizottság kívánságainak megfelelően történt, s a főpolgármestert a főispánoktól eltérően állásából nem lehetettfölmenteni. Rendkívüli hatalommal a főispánokhoz hasonlóan a főpolgármester is felruházható volt ugyan, ezzel a hatalommal azonban nyilván másképp élt a teljesen a kormánytól függő főispán, mint a választott és állásából el nem mozdítható főpolgármester. Az 1886. évi közigazgatási törvény életbeléptetése után a főváros és a vidéki törvényhatóságok önkormányzati jogkörének eltérése a főváros javára lényegesen megnövekedett. A vidéki törvényhatóságoknak az 1886. évi törvény rendelkezései értelmében ugyanis megszűnt az a lehetőségük, hogy az általuk meg nem felelőnek tartott kormányrendeletekkel szemben azok végrehajtása előtt óvással éljenek; ugyanakkor a törvény lehetővé tette azt, hogy a vidéki törvényhatóságok által hozott határozatokat a kormány megsemmisítse. A főváros esetében viszont erre nem volt lehetősége, csupán arra, hogy a főváros által hozott határozatok foganatosítását megtiltsa. Mindez azt jelentette, hogy a vidéki törvényhatóságok esetében az önkormányzati jogkör és az állami közigazgatási feladatok ellátásának kötelezettsége élesen elvált egymástól, míg a főváros autonómiája változatlanul magában foglalt bizonyos - igaz, eléggé szűk körű, ám mégis létező - jogokat arra, hogy a kormány működését befolyásolja. A fővárosnak a tárgyalt időszakban oly jelentőssé vált ellenállási hatáskörét éppen ez a lehetőség jelentette. Arra azonban a fővárosnak sem volt törvényes lehetősége, hogy az önként befizetett állami adók beszolgáltatását és a katonai szolgálatra önként jelentkező újoncok besorolásánál való közreműködését megtagadja. Mindkét feladat teljesítésére törvények kötelezték, s ez a kötelezettsége minden körülmények között fennállott. A fővárost mint törvényhatóságot - hasonlóan a többi törvényhatóságokhoz - a törvényhatósági bizottság képviselte. A főváros törvényhatósági bizottsága 400 tagból állott; ezek felerészben az 1200 legtöbb állami egyenes adót fizetők - az ún. virilisták - sorából, felerészben az „összes választók" sorából kerültek ki. A választójog köztudottan erősen korlátozott voltából nyilvánvalóan következett, hogy a főváros lakosságának csak egy igen szűk - természetszerűen itt is a legvagyonosabb - rétege jutott a bizottságban képviselethez. A tárgyalt időszakban tevékenykedő bizottság tagjainak felét 1900-ban, másik felét 1903-ban választották. 1900-ban a főváros lakóinak száma 717 681, 1903-ban 774 045 fő volt. Ebből 1900-ban 26 625 fő, 1903-ban 34 224 fő bírt községi választói joggal. A törvényhatósági választói jog az országgyűlési választói jognál lényegesen szűkebb volt, mivel az utóbbihoz szükséges feltételeken kívül a törvényhatósági választói jog gyakorlásához 14