Szőcs Sebestyén: Budapest székesfőváros részvétele az 1905-1906. évi nemzeti ellenállásban - Várostörténeti tanulmányok 1. (Budapest, 1977)
4. A királyi biztos a főváros élén
beszéde közben tett - megjegyzésére, amely szerint a kormányzat 1823-ban az országgyűlés beleegyezése nélkül küldött ki királyi biztosokat. Ennek kapcsán aztán Hecht azt fejtette ki, hogy ő sem tartja lehetőnek „speciális törvény" hiányában királyi biztos kiküldését Ö - mondotta éppen azért emlegette 1823-at, mert a királyi biztosok kiküldése akkor is merőben törvénytelen dolog volt. A különbség az, hogy akkor a megyék felirattal tiltakoztak ez ellen a királynál, a törvénytelen és alkotmányellenes kormány azonban feliratra sem méltatható, a törvényhatóságok közgyűlései azért hoznak határozatokat, és erre joguk is van. 54 A közgyűlés a miniszteri leiratnak tehát nem tulajdonított különösebb jelentőséget; ám ugyanígy a tanács sem tulajdonított különösebb jelentőséget a közgyűlés március 16-i határozatának, amelyben a közgyűlés azt mondotta ki, hogy a tanács jelentését az adók beszolgáltatásáról nem veszi tudomásul. A tanács a március 29-i ülésén a közgyűlési határozathoz hasonlóan ugyanis minden indoklás nélkül egyhangúan és lakonikus rövidséggel úgy határozott, hogy a „tárgyiratot" (azaz a közgyűlési határozatot tartalmazó jegyzőkönyvi kivonatot) „irattárba helyezi" 55 . A közgyűlési ellenzék a leglényegesebn kérdésben - az önként befizetett adók beszolgáltatásának kérdésében - végül is teljes vereséget szenvedett. És ennek annál is inkább így kellett történnie, mert a törvényhatóságok ellenállása ekkor már országszerte megtört, a kormány intézkedései az ellenállás leszerelésére végül meghoztáka kívánt eredményt. A kormány február második felében Rudnay biztosi kinevezésén kívül még jónéhány biztosi kinevezést eszközölt; másfelől az ellenálló megyéktől megvonta az állami dotációkat is. Elsősorban ez a két intézkedés eredményezte, hogy az ellenálló törvényhatóságok száma mindössze 11 -re csökkent; 56 s ugyanakkor a koalíció is bomlani kezdett. Ez elsősorban a Vezérlő Bizottságon belül jelentkező meghasonláson mérhető le. A Vezérlő Bizottságból Eötvös Károly és Bánffy Dezső báró, majd Rakovszky István - a képviselőház alelnöke - léptek ki; azzal az indoklással, hogy a koalíció által követett politika a siker reménye nélkül vitte küzdelembe a nemzetet; s hogy ez a politika igen nagy veszélyeknek teheti ki - folytatása esetén - az országot. A Vezérlő Bizottság korábbi, kétségkívül jelentős politikai hatalma megsemmisült; a koalíció további bomlását pedig elősegítette az is, hogy a törvényhatóságok mind nagyobb nyomást gyakoroltak a vezető ellenzéki politikusokra azért, hogy vagy gondoskodjanak a megyék anyagi ellátásáról, vagy pedig egyezzenek meg a királlyal. A kormány további megtorló intézkedései - az ún. éjféli ügyész intézményének kiterjesztése a koalíciós sajtó egészére, a hírlapok utcai árusításának betiltása, az egyesülés és gyülekezés szabadságának megszüntetése, a gyanúsnak minősített postai küldemények lefoglalása - felőrölték az ellenállást; majd a miniszterelnök március 16-án a Vezérlő Bizottságot is feloszlatta. Február 19-én a kormány szükségrendelettel életbeléptette a külfölddel kötött kereskedelmi szerződéseket is, majd előkészületeket tett - a korábban ismertetett elképzeléseinek megfelelően - az országgyűlés újbóli összehívására. Mindezek az intézkedések - mint említettük - az abszolutisztikus kormányzási szisztémára való áttérés első lépései voltak; a nemzeti ellenállás erőtlensége a király fegyveres erőre támaszkodó hatalmával szemben teljesen nyilvánvalóvá vált. A koalíció számára egyedül a meghátrálás; a királyi hatalom előtti feltétlen meghódolás lehetősége maradt fenn. Március hónap folyamán - érthető módon - szinte egyértelmű volt az a nézet, hogy az abszolutisztikus jellegű - illetve egyre inkább abszolutisztikussá váló - kormányzat hosszabb 132
