Kenyeres István (szerk.): Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv XVI. - Urbs 16. (Budapest, 2022)
Recenziók
György Eszter: Köztes terek. A rendszerváltás utáni nyócker identitása 445 elvezet majd ahhoz, hogy a cigány térhasználat láthatóvá és elfogadottá válik más településeken éppúgy, mint a fővárosi kerületekben. A könyv első része a vizsgálat tárgyának (a Nyócker és a romák) pontos vagy legalábbis a témának megfelelően funkcionális definiálása. A „negyed” és a „gettó” fogalmának 20. századi szociológiai-urbanisztikai története hamar ráébreszti az olvasót arra, amire talán már korábban is gondolt, s amit György Eszter később részletesen is kifejt: a Nyócker konstrukció. Nem a közigazgatási értelemben vett VIII. kerület, hanem a város egy fiktív szelete, amelyet jobb eszköz híján adminisztratív elnevezésével írunk le. A „ki a cigány?” kérdésre hasonlóan komplikált és hasonlóan gondolatébresztő válaszokat ad György Eszter. A legfontosabb egy visszakérdezés: ki mondja meg, hogy ki a cigány? Az etnikum és a szocio-ökonómiai státus összemosódik, a szegény magyar (pláne, ha cigányok szomszédságában él) a külvilág szemében automatikusan „cigányabb” lesz. György azonban leszögezi: az ilyen módon a szimpla magyar-cigány felosztásnál sokrétűbb hierarchiának az alján mégis egyértelműen a szegény cigányok állnak. Ok a társadalmi perspektíva szerint nem pusztán „szegények” és „cigányok”, hanem a környezetüket is „megfertőzik” azzal, akik - így lesz a Nyócker gettó és cigánynegyed. A könyv második része, a kerület története jól átlátható kontextusba helyezi azt a modem identitás-kérdést, amely a könyv fő témáját szolgáltatja. Kiderül ugyanis, hogy a Nyócker egész történelme során azt a pejoratív értelmű, a városhierarchiában alárendelt szerepet töltötte be, mint napjainkban. A kezdetben szegény napszámosok, később több hullámban kisiparosok és munkások által benépesített kerület sosem vonzotta annyira a társadalmi elitet és annak vagyonát, mint a 18-19. század során beljebb eső városrészek. Hiába mentek végbe imponáló építkezések a történelmi városmaggal határos Palotanegyedben, ezek hatása nem terjedt ki a városrész egészére, hanem inkább elhatárolta a Palotanegyedet a Vili. kerület egyéb részeitől. Mentális értelemben a Palotanegyed onnantól belváros volt, nem Józsefváros. Eközben az „igazi Józsefvárost” már a 19. század közepén is mrális, túlzsúfolt nyomornegyedként írták le a külső szemlélők. A századfordulós „aranykort” György is idézőjelben szerepelteti, hiszen szerinte tulajdonképp az nem jelent többet, mint azt, hogy a kerület nem lógott ki látványosan, negatív értelemben Budapest többi kerülete közül. Az I. világháború utáni összeomlás azonban konzerválta - így évtizedes távlatban rosszabbá tette - a kerület nagyobb részére jellemző túlzsúfoltságot és nyomort. A várostól szegregálódó közösségek alakultak ki (például a Teleki tér zsibárusai), a külső szemlélő prostitúciót, bűnözést és szegénységet látott. A Horthy-korszakból származnak az első említések a kerületben élő cigányokról, akik leginkább napszámbéres munkások vagy muzsikusok voltak. A kerület életébe jobban integrálódott muzsikus cigányok visszaemlékezéseiben afféle aranykorként jelenik meg az 1945 előtti világ, ahol a rendőr nem zaklatta, a „gádzsó” nem cigányozta őket, a zenéjüket megbecsülték, és békésen éltek egymás mellett a nem cigányokkal. Az ostromban tönkrement és megsérült házak, valamint a megmaradt épületek amortizációja miatt az 1960-as évekre Józsefváros slummá, egyre inkább lepusztuló városnegyeddé vált. Miközben a kerület szegényedett és pusztult, az alacsony értékű
