Kenyeres István (szerk.): Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv XV. - Urbs 15. (Budapest, 2021)
Recenziók
404 Recenziók Ennek a második hullámnak a geneziséről a könyv nagyon élvezetes elemzést nyújt. A nemzeti divat ügye ismételt előtérbe kerülésének eredetét, kronológiáját pontosan aligha lehet rekonstruálni. Lukács Anikó nem is elsősorban arra törekszik, hogy ezt kinyomozza, hanem azt mutatja be, ahogy a kortársak vitatták ezt a kérdést, tudniillik, hogy ki teremti a divatot? Milyen szerepet játszanak ebben a divatlapok, a ruházatok készítői vagy a társadalmi elit tagjai? Mindenesetre, először a nemzeti öltözetnek csak egy-egy szórványos felbukkanásáról, jelentkezéséről tudósítottak a lapok. Majd nagy visszhangot váltott ki az 1857. évi jogászbál, amelyen a résztvevők 1849 után első ízben jelentek meg egy nagy nyilvános társasági rendezvényen tömegesen nemzeti öltözetben. A korszakban sokan úgy tartották, ez volt a reformkort követő második, jóval nagyobb nemzeti divathullám kezdőpontja. De ezt még nem követte rögtön a nemzeti öltözködés igazi divatja, csak 1859 folyamán. Volt, aki Jókai személyéhez kapcsolta az áttörést, mások viszont a Nemzeti Színház színészeinek tulajdonították, akik nemzeti öltözetben kezdtek a nyilvánosságban megjelenni. Pontosan tehát nem lehet megállapítani, mikor kezdődött, ki vagy kik voltak a kezdeményezők, de 1859-re egyszerre csak tele lett vele a hazai sajtó. Vahot Imre szavaival:,, mintha valami varázshatalom idézte volna elő. ” (159. p.) A divatmozgalom egyúttal szorosan kapcsolódott a politikai kontextushoz. A nemzeti divatról szóló diskurzus, majd nyomában a viselet megjelenése a pesti utcán, bálokon, más kiemelt közéleti eseményeken politikai demonstráció is volt a Habsburgkormányzat ellen. A mozgalom lecsengése ugyanakkor már az 1860-as évek elején megkezdődött, a vége viszont nagyjából egybeesett a kiegyezéssel, bizonyára azzal összefüggésben, hogy ezt követően a hazafias politikai állásfoglalásnak számos egyéb fóruma kínálkozott. A politika nyilvánvaló szerepe mellett azonban az európai, francia divat újbóli térnyerésének, az „elfrakkosodásnak” és ezzel a nemzeti öltözet háttérbe szorulásának más okai is lehettek. így például a kényelmi, praktikus szempontok vagy a magyaros ruhák költségessége. A szerző ennek kapcsán végül az általa elemzett jelenség paradoxonára mutat rá. Nevezetesen arra, hogy a nemzeti divat propagálói tulajdonképpen nem divatot akartak teremteni: a magyar nemzeti identitás kifejezőjeként állandósítani kívánták a nemzeti viseletét, csakhogy tartósan élő hagyományt nem tudtak teremteni belőle. Bár Lukács Anikó úgy fogalmazott, hogy könyve elsősorban a propagandáról szól, de meggyőződésem szerint ugyanilyen joggal mondhatjuk, hogy a munkája a magyar nemzetépítés vonatkozásában ugyanazt a jelenséget tárgyalja, amelyet Eric Hobsbawm immár klasszikussá vált elemzésében a hagyományok kitalálásaként azonosított, és elsősorban brit, francia, német és amerikai példákon keresztül vizsgált. A kitalált hagyományokra minden újonnan formálódó közösségnek, így a modem nemzetnek is szüksége van, a csoportkohézió megteremtése és a csoporthoz való tartozás érzésének, tudatának fenntartása érdekében. Ez a művelet Hobsbawm szerint történhet kevésbé formálisan, spontán módon, vagy egészen tudatosan, konkrét politikai célból. Jól ismert, hogy a brit történész a 19. században legfontosabbá váló új, nagy közösségi forma, a nemzet esetében az 1870-es évektől az I. világháborúig terjedő időszakban elemezte a hagyományok kitalálását, amikor az általa vizsgált országokban a nemzeti hagyományok termelésében az állam játszotta a legnagyobb szerepet. A kiegyezést kö
