Kenyeres István (szerk.): Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv XV. - Urbs 15. (Budapest, 2021)
Recenziók
390 Recenziók pított Talmud-Tóra Egyesületről. Itt olvashatunk bővebben Hochmuth Ábrahám rabbiról is, aki 1859 és 1889 között állt az 1868 után a neológiához csatlakozó veszprémi hitközség élén. Az ő ideje alatt épült fel az új zsinagóga. Hochmut nemcsak vallási vezetőként, hanem tudósként is ismert volt. Számos cikke jelent meg folyóiratokban, könyveket adott ki, amelyek beszédeit, pedagógiai és történeti vonatkozású szövegeit tartalmazták, illetve 1881-ben megírta a veszprémi Chevra Kadisa történetét. A polgári korszak integrációs folyamataiba avat be a harmadik fejezet ötödik alfejezete. A kulturális jegyekben megmutatkozó magyarosodást a nyelvhasználaton/ nyelvváltáson és az iskoláztatáson keresztül mutatják be a szerzők. A jótékonyságról, társasági életről és egyesületi tagságról, a közéleti szerepvállalásról, valamint a hazafiságról és a honvédelemről, illetve az izraelita-keresztény informális kapcsolatokról szóló részek a társadalmi beágyazódásra és beágyazottságra világítanak rá. A rövidke negyedik fejezet a korábban vázolt integrációs történet kudarcáról, a kirekesztésről és némiképp az újrakezdésről szól. A veszprémi zsidók az V. deponálási zónába tartoztak. A város és környékének fajilag zsidónak minősített népességét 1944. május végén és június elején gyűjtötték össze két gettóba. A magyar hatóságok a nagyobbik gettót a zsinagóga, a hozzá tartozó épületek és néhány környékbeli ház, azaz a régi zsidó udvar területén állították fel. Ide összesen 574, elsősorban veszprémi személyt zsúfoltak össze. A kisebbik gettót a Komakúti téri kaszárnyában hozták létre, ahová 447-en kerültek. Elszállításukra 1944. június 19-én került sor. Előbb a sárvári gyüjtőtáborba, innen pedig Győrön keresztül Auschwitzba deportálták őket. A holokauszt által megtizedelt veszprémi zsidó közösség nem tudott többé talpra állni a háborút követően. 1946-ban a hitközségnek 106 tagja volt. Saját rabbit nem tudott alkalmazni, zsinagógájukat pedig a város használta. Az épületből előbb bútorraktár, majd buszpályaudvar, ezt követően pedig irodaház lett. Jakab Réka és Kákonyi Anna könyvének fejezeteit olvasva egy letűnt közösségre emlékező kiállításra képzelhetjük magunkat. A két szerző tárlatvezetőként kalauzol végig minket a három évszázad eseményein. Tájékozódásunkat a Mellékletben közölt névsorok (köztük a Horthy Miklós utcai gettóba zárt zsidók, valamint a munkaszolgálatra elvittek névsora) és a Függelékben közreadott dokumentumok segítik. Gidó Attila
