Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
268 Recenziók Keresztények és zsidók viszonyát a középkori magyar királyságban már sokan tárgyalták, de az íráshasználat szemszögéből eddig talán senki sem, pedig amint a könyvből is kiderül, a zsidó királyi alattvalók igencsak jelentős szerepet játszottak az írás mint bizonyító eszköz elterjedésében. Az írásba vetett bizalom pedig az ő esetükben ugyanúgy változott, mint jogi helyzetük. A könyv zárófejezete a városi kancelláriák fejlődésének utolsó szakaszát, a levéltárak létrejöttét tárgyalja. Az összegyűlt iratok rendben tartásának, visszakereshetőségének szándéka egy olyan fejlődési fázist jelent, amikor az írás hitele már elérte a maximális bizalmi szintet. De egy városi levéltár, egy leltár elkészítése a legtöbb város esetében, idegen szóval élve nem csupán record-management volt, hanem jelentős reprezentációs célokat szolgált, sőt a városi öntudat kifejezésének egyik közvetett formájává vált, mely eszközként működött a városi tanács és a jegyző önképének formálásában is. A városi levéltárak létrejötte a városi autonómiák kiteljesedését is jelezte. Mint fentebb említettem, a leírt szóba vetett bizalom nem csupán kutatási témaként jelenik meg, hanem például mint kutatási módszer: Szende Katalin ugyanis egyszerre alapos és kritikus. Ha keresnénk, sem találnánk „biztonsági rést”, valamit, ami elkerülte volna figyelmét. Minden fellelhető információt felhasznál, kellő kritikával. Helyenként lebontja a nagyon erős gyökeret eresztett romantikus történetfelfogásokat, amelyek a mai napig jelen vannak a történetírásban. Ugyanakkor nem csupán a bibliográfiai tételek iránti feltétlen bizalom hibájára hívja fel a figyelmet, hanem a források kritikájára is. A városi könyvek megjelenésének és elterjedésének datálásánál Szende Katalin a 13. század utolsó évtizedét jelöli meg, jelezve, hogy az 1244-es dubicai oklevél, melyet az ottani hospesek állítottak ki, szerinte hamis, s erre vonatkozóan meggyőző érveket is hoz. Teljes mértékben bízhatunk tehát abban, hogy amit lehetett, azt megnézte, elolvasta, megvizsgálta és arról véleményt is alkotott. Kitapintatható a pályatársai által leírt szavakba vetett bizalom is. Szende Katalin nem ódzkodik fiatal kutatók munkáinak idézésétől, egy-egy jól megfogalmazott mondatot akár a főszövegbe is beemel. A szerző közel 350 oldalnyi, rendkívül jól megírt szövegéhez úgy használja a hazai forrásokat és irodalmat, valamint a nemzetközi szakirodalmat, hogy nem érződik semmilyen kényszer, erőltetett párhuzam, hanem megtalálja a tényleges kapcsolódási pontokat, a témához igazodó meglátásokat. Mert a hazai munkák mellett nagyon jól ismeri a nemzetközi irodalmat is, ennek köszönhetően pedig teljes rálátással rendelkezik témájára. Stílusa szakmai és ugyanakkor közvetlen, olykor kiszól az olvasóhoz, leleményes címalkotásai pedig felkeltik a figyelmet. Az olvasót 50 illusztráció, grafikonok, magyarázó táblázatok és nagyon részletes mutató segíti abban, hogy a szöveget minél jobban és könnyebben megértse. A könyvet olvasva eszembe jutott, hogy vannak olyan pedagógiai irányzatok, sőt publikált módszertanok, amelyek szerint a régmúlt korok oktatására kevesebb hangsúlyt kell fektetni, hézagosán kell oktatni, és inkább a közelmúlt történeti eseményeit szükséges részletesen tárgyalni, hogy abból a kellő következtetéseket levonva a diákok nemzeti identitása a kívánt irányba formálódjon, vagy felelős polgárként éljenek és alkalmazni tudják a közelmúlt történetének tanulságait. Szende Katalin könyvében, bár igencsak régmúlt időket tárgyal, korunk aktuális problémái lépten-nyomon visszakö
