Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
310 Recenziók valóban csak fehér foltként, hiányként tűnhetnek fel. így tehát ezen épületek tüzetesebb vizsgálatához merőben más megközelítésre, teljesen más módszertani eszközökre támaszkodó kutatásra, egy egészen más fajta könyvre lesz szükség. Mivel az önerőből vagy csak kis mértékű állami segítséggel épített, a típusterveket figyelmen kívül hagyó, sokszor szakmai végzettséggel nem rendelkező helyi mesteremberek által tervezett, kis anyagigényű, az állami várostervezési próbálkozásokat figyelmen kívül hagyó épületek jellegükből fakadóan aluldokumentáltak, ez a vizsgálat az oral history és az etnográfia határterületeire tartozik. Az állami segítség és kontroll nélkül történő házépítési, otthonteremtési kísérletek viszont további részletek ismerete nélkül is sokat adhatnak a korszak társadalmának kutatásához. Egészében szemlélve lehetővé teszik, hogy eltávolodjunk a totalitárius narratívától, és megkérdőjelezzük az állam hatalmának mértékét a társadalom, illetve az épített környezet felett. Hiszen éppen a diktatúra azon korszakában, melyben új iparvárosok és monumentális épületek létrehozásával demonstrálta és gyakorolta hatalmát, a népesség túlnyomó része olyan tárgyi környezetben élt, melyet az állam nem befolyásolt, illetve nem is szándékozott befolyásolni. A szűkös anyagi körülmények között, mégis önerőből lebonyolított falusi építkezések nagy száma kontrasztot képez a lakásért folyamodás és lakásra várás városi narratívájától, és részletesebb képet ad az államszocialista társadalom tagjainak mozgásteréről. Az Eigensinn, önfejűség fogalmát így nemcsak az állam-egyén viszonyban (az állami kontroll kreatív kijátszásában és az állami támogatás kreatív kivívásában) érhetjük nyomon, hanem az épített környezet és az egyéni-kisközösségi élettér az államtól lényegében független kialakításában is. A Szocialista lakhatást célszerű összevetni más várostörténeti művekkel, melyekben szintén felbukkan a tervezetlen (államszocialista) város motívuma. Horváth Sándor A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros (Budapest, 2004. MTA TTI) című monográfiájában kulcsszerepet kap a városépítő szándék és annak megvalósulása közötti szakadék, illetve a tervezett és terv nélkül nőtt városrészek kettőssége. Sztálinváros a modern szocialista ipar, építészet és várostervezés remekeként, a modem szocialista ember lakhelyeként épült, ugyanakkor a szigorúan terv szerint létrejött belváros mellett ötletszerűen megépült külváros terül el. Itt nem egyszerűen csak szegényebb városrészekről, hanem terven kívüli, közművek és tömegközlekedés által kevéssé vagy egyáltalán el nem látott területekről van szó, melyeknek szegénysége eleve abból fakad, hogy konceptuálisán nem képezik részét a várostervnek, illetve hogy lakóik a városhoz kötődnek, de az csak alkalmi munkát és kívülálló lakhatást nyújthat nekik. A városépítésben részt vállaló munkások jelentős része a városon kívül rekedt, és ez nem egyszerűen az államszocialista lakáspolitika további hiányosságairól, visszásságáról árulkodik, hanem a külvárosok struktúráját is meghatározza: a lakhatási gyakorlat az átmenetit állandósítja, az építőmunkások átmeneti szállásait, barakkjait teszik szükséghelyzetben új állandó lakhellyé, „családi lakásokat” választva le a laktanyaszerű, egybenyitott térről. Hasonló képet ad Matej Spumy Most városáról a Making the Most of Tomorrow (Prága, 2019. Karolinum Press, Charles University) című monográfiájában. Bár a kötet fókusza a lignitlelőhely felett fekvő óváros elbontása, az újváros felépítése és a lakók,
