Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
308 Recenziók kisebbek az igényeik, alacsonyabbak az elvárásaik, ezért megelégednek kisebb, illetve kevésbé differenciált térrel. A könyv ötödik fejezete a lakáskérdésre adott válaszokat, az ötvenes évek végére felépült, illetve újjáépült lakásokat mutatja be. Keller saját téziseire visszatekintve azt kutatja, miként érvényesülnek a korábbi fejezetekben bemutatott szándékok. Az 1960- as népszámlálás (az 1949-essel összevetett) adatai alapján feldolgozza, mekkora az átlagos lakás mérete (jórészt egyszoba-konyhás), milyen a felszereltsége (negyedük sem rendelkezik fürdőszobával), és megállapítja, hogy az állami lakásépítés nem volt képes komolyabban átalakítani az ország lakásállományát, a szocialista lakásépítési program egyszerűen nem volt elég nagy és elég átfogó ahhoz, hogy ekkora változást eszközölhessen. Az újonnan épített vagy megnövelt iparvárosok lakótelepei, még hogyha sikerült is valóban korszerű és komfortos lakhatást teremteniük, nem alkottak új normát, hanem a lakhatási beruházások következő nagy hullámáig, a panellakótelepek felépítéséig lényegében kivételt képeztek. A szerző innen lép tovább azzal, hogy elemzői módszerként belépteti a kötetet különösen érdekessé tevő komparatív nézőpontot: egy, a szocialista államhatalom céljait és az újitó építész szakma kreativitását valóban kifejező épületkomplexumot, az Óbudai Kísérleti Lakótelepet hasonlítja össze a hasonló korban épült, szintén kísérleti-demonstratív jellegű modem lakónegyeddel, a nyugat-berlini Hansaviertellel. Bár a választott telepek bizonyos tulajdonságai nehezítik az összevetést, beleértve a méretkülönbséget (a Hansaviertel majdnem kétszer annyi lakásból áll, mint az OKL) és a kettéosztott Berlin egyedi kérdéseit (a Hansaviertel részben a kelet-berlini építkezési beruházásokra adott válasz), összehasonlításuk valóban tanulságos. Hiszen megvilágítja, hogy a várostervezés, az épített környezet reformja által gyakorolt kontroll, illetve az épített környezeten keresztül nyújtott gondoskodás mennyiben ölthet hasonló formát két merőben különböző politikai rezsimben, milyen szakmai és társadalomszervezési újdonságok válnak a magyar államszocializmus sajátjaivá, és melyek köthetők általánosságban az ötvenes-hatvanas évek modemitásához és a jóléti állam ígéretéhez. A könyv összegzése nemmel, de legalábbis az „alig” szóval válaszolja meg a mű címében feltett kérdést. Bár a hosszú ötvenes években beszélhetünk a szocialista lakhatás jelenségéről, (és nem csak a propaganda, a szlogenek szintjén), a korszak állami építésű lakásainak jelentős része nem, vagy kevéssé tért el a szocializmus előtti, úgymond polgári házak lakásállományától. Az új lakótér nem biztosított látványosan jobb vagy egyenlőbb életkörülményeket, de nem is követelt meg drasztikusan más, szocialistább életvezetést, család- és közösségszervezést. Az építész szakma és a szűkös, a hidegháborús prioritások által még szűkebbre szabott költségvetés konfliktusai további kompromisszumokhoz vezettek. Ugyanakkor a könyv fő állítása nem egyszerűen az, hogy a lakásépítési program kompromisszumoktól terhelten, tökéletlenül valósult meg, hanem az, hogy az államszocialista Magyarország ötvenes évekbeli lakásépítési programja mennyire kis hatással volt az ország egészének lakáshelyzetére. Keller részletekbe menően vizsgálja az első 15 éves lakásépítési program előtt uralkodó lakáshelyzetet, és meggyőzően demonstrálja, hogy 1960-ban a lakosság jelentős része egyáltalán nem tapasztalta meg
