Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
276 Recenziók A gyors gyarapodás farvizén jelentősen megváltozó foglalkozásstruktúra és felekezeti megoszlás olyan dinamikus folyamatokat indukált, amelyeknek elvileg eredményesen vizsgálható közös halmaza az iskolázás. Egyfelől azért, mert az iskola, az oktatás a Ratio Educationis korától egyre növekvő figyelemben részesült mind az állam (az uralkodó), mind az egyes iskolafenntartó egyházak, mind pedig az igénybevevők részéről. A társadalmi integráció-mobilitás-reprodukció jegyében különböző politikai és szociálpszichológiai törekvések sűrűsödnek, amelyek ebben az időszakban egytől egyig kiemelt terepként, a társadalom jövőjének műhelyeként értelmezik az iskolát. Másfelől viszont azért, mert a magyarországi sajátos politika-, illetve egyháztörténeti fejleményeknek köszönhetően ebben a polgárosuló s az állami oktatáspolitikát életre hívó időszakban is meglehetősen szilárd maradt az iskolázás felekezeti jellege. Ez utóbbi elsősorban a türelmi rendelet nyomán nagyfokú autonómiához jutó s azt különösen az első évtizedekben igen intenzíven megélő protestánsoknak köszönhető. Ennek nyomán hazánkban folytatódott az egyházi rész-iskolarendszerek párhuzamos fejlődése, ami egyfajta versengésként megőrizte, s bizonyos tekintetben erősítette is az oktatás felekezeti jellegét - egy egyébként gyors ütemben szekularizálódó időszakban. Pesten az 1717-ben alapított s a reformkorban már az ország egyik legfontosabb középiskolájának számító piarista gimnázium, valamint a mindössze 1821-től működő evangélikus gimnázium biztosította a középfokú oktatási kínálatot. (A reformátusok csak később, a század közepén vetették meg pesti iskolaközpontjuk alapjait, s az izraeliták, hiába éltek nagy számban Pesten, szintén csak kisebb iskolákkal rendelkeztek.) Készéi András kutatásainak egyik fő tanulsága, hogy a város lakosságszámának robbanását megközelítően sem követte a középfokú oktatási helyek számának növekedése. Miközben a település létszáma egy apró - az 1830-as évek közepére tehető - megtorpanást leszámítva folyamatosan és nagy mértékben emelkedett, a két iskola tanulói létszáma hullámzó görbét mutat. A piarista gimnáziumban a század elején 600-700-an tanultak, ez folyamatos emelkedés eredményeként a reformkor kezdetére 900-950 fő körüli létszámban csúcsosodott, majd pedig jobbára a 700-800 fő közötti tartományban konszolidálódott. Az 1840-es évek közepétől ráadásul masszív csökkenés következett be, s 1847-ben lefelé mozogva törte át a 700 fős határvonalat. Az evangélikus gimnázium pedig szolid, közel 100 fős bázisról indulva az 1840-es évek közepére duplázta meg a létszámát. Ezzel együtt a két gimnázium a csúcsévnek számító 1829-ben összesen fogadott közel ezer gyermeket, míg a még szintén nem hanyatlónak tekinthető 1845. esztendőben 950-et. Ez azt jelenti, hogy 1829-ben kb. minden 55-60., 1845-ben pedig minden 100-105. lakosra jutott egy gimnáziumi hely. A relatív romlás mértéke tehát meglepően nagy. Első ránézésre talán feltűnő különbség mutatkozik az evangélikus és a piarista gimnázium diáktársadalma között a helyi diákok arányában. Mert miközben a piarista gimnáziumban a pesti lakosok csak a 60%-os arányt múlták felül, addig az evangélikus gimnáziumban nem volt ritka a pesti-vidéki diákok 80-20%-os részesedése sem. Ám ha hozzávesszük, hogy az újonnan alapított evangélikus gimnáziumban fokozatosan csökkent s az utolsó vizsgált tíz évben (1839-1848 között) 60% alá süllyedt a helyiek aránya, akkor ezek a mozgások elvileg magyarázhatók intézménytörténeti összefüggésekkel: egy újonnan alapított iskolának idő kell, hogy a város határain túl
