Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIII. - URBS 13. (Budapest, 2019)
Recenziók
Gulyás László Szabolcs: Mezővárosi önkormányzat a középkori Hegyalján 335 tekintve jól követhető és ugyancsak jól áttekinthető. A monográfia további erőssége, hogy az önkormányzatiság fejlődésének száraz gazdaság- és társadalomtörténeti témáját igen olvasmányos stílusban tálalja. A könyvben kiemelt fontossággal bír a hegyaljai mezővárosok önkormányzatai által koordinált peres ügyek rendezése, valamint az ingatlanok adásvétele. A peres ügyek eleinte a mezővárosi ingatlanok (házak, telkek, malmok), de a 15. század második felében mindinkább a szőlők körül forogtak (örökösödés, megkárosítás, határvita stb.). A mezővárosi önkormányzatnak mindenekelőtt legfőbb feladata volt, hogy ezekben az ügyekben megfelelő döntést, illetve ítéletet hozzon. A szerző könyvében helyesen ismeri fel, hogy a birtokperek azok az ügyek és esetek, amikor a hegyaljai mezővárosok kiváltságaik okán a leglátványosabban éltek ítélkezési lehetőségükkel. Ilyen helyzetekben a mezővárosi oklevél kibocsátások száma is rendkívül megnövekedett, mivel az adott önkormányzat általában a perek alkalmával az okleveles tanúbizonyítás eszközét alkalmazta. Sőt a peres ügyek tárgyalása és döntése komolyabb jogi ismereteket követelt meg az önkormányzat részéről. Másik fontos feladatuk a mezővárosokhoz kapcsolódó adásvételi ügyletek lebonyolítása volt, amely eleinte szántóföldek, kaszálók, illetve telkek körüli ügyeket jelentett. Ám a 15. század közepétől kezdve ezek az adásvételi ügyletek legfőképpen a bortermő mezővárosok határában elhelyezkedő szőlőhegyekre (promontorium) és szőlőkre/dűlőkre (vinea) koncentráltak. A fennmaradt források szerint az adott mezőváros testületé az adásvétel alkalmával pontosan részletezte a szőlőbirtokok határát, állapotát, illetve tartozékait (présházak, utak, határkövek, vízelvezető árkok). A szőlők esetében a mezővárosok gyakorta több alkalommal jártak el végrendeletek ügyében is. Különösen igaznak bizonyultak ezek Patak és Újhely esetében. Az ezekben tárgyalt birtokok legnagyobb része is természetesen szőlőterület volt, de az írott forrásanyagban találkozhatunk irtásföldekkel, szántókkal, kaszálókkal és malmokkal kapcsolatos végrendeletekkel is. Sőt a mezővárosok testületé rögzítette írásba az úgynevezett kegyes felajánlásokat (donatio) is: azaz egy adott mezővárosi lakos úgy rendelkezett, hogy lelki üdvössége érdekében ingatlanját (többnyire szőlőjét) halálát követően egy adott plébániára vagy kolostorra (prépostságra) hagyta. A könyvet olvasva ezzel kapcsolatban felmerült az a gondolat, hogy nem lenne hasztalan részletesebben megvizsgálni Hegyalja középkori egyházi társadalmát és az egyháznak az ingatlanügyekben, különös tekintettel a szőlőbirtoklásban és a mezővárosi fejlődésben játszott szerepét. Ugyanis a hegyaljai települések közül Szántó (Abaújszántó), Keresztúr (Bodrogkeresztúr), Mád, Liszka/Liszkaolaszi (Olaszliszka), Szerencs, Tállya és Tolcsva már mezővárosokká történő fejlődésük előtt is jelentős, úgynevezett egyházas településeknek számítottak a 13-14. században. Ez pedig az 1332—1333. évi pápai tizedjegyzékben is tetten érhető, hiszen a nevezett települések egyházai (plébániai) a szomszédos régiók parókiáinál jóval nagyobb összegű egyházi tizedet fizettek be az egri káptalannak és püspöknek, ami egyöntetűen a szőlőművelésnek és borkészítésnek volt köszönhető. Ugyanakkor ebben a vonatkozásban Patak (Sárospatak), Újhely (Sátorelő, Sátoraljaújhely), Tárcái, illetve Tokaj helyzete némiképp eltért, mert az előbb említett települések nem szerepeltek a pápai tizedjegyzékben. Ez utóbbinak pedig az volt az oka, hogy a négy település kiváltságos plébániával (parochia exempta) rendelkezett, így nem az egri püspöknek vagy az egri káptalannak,
