Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIII. - URBS 13. (Budapest, 2019)
Zöldterület, közterület - Perényi Roland: A bűnös Népliget
154 Zöldterület, közterület A park kialakítása, a számos eldugott zug, a bokros-fás kialakítás mindmind kiváló lehetőséget biztosított akár bűncselekmények elkövetésére, akár különböző szexuális praktikák gyakorlására. A közvilágítás hiányosságainak köszönhetően a park különösen nyáron, sötétedés után vált közbiztonsági szempontból veszélyes területté. Ezt jól mutatja az a rablássorozat, amelyet 1911 nyarán egy többszörösen büntetett tolvaj követett el a parkban sétáló magányos nők kárára: a 26 éves elkövető előbb július 13-án egy cselédtől egy koronát rabolt el, július 25-én egy kispesti kocsmárosné aranyláncát tépte le, majd július 30-án egy varrónőt támadott meg, és elvette a ridiküljét, végül augusztus 1-jén egy ruhatárosnő kezéből vette ki annak táskáját. Mindegyik felsorolt bűncselekmény este 9-10 óra tájban történt.31 Ha a terület lakókörnyezetét vesszük górcső alá, akkor megállapítható, hogy bár a korábban említett Tisztviselőtelep tisztes (kis)polgári parkhasználó közönséget feltételez, különösen az I. világháború után a közelben, az egykori katonai barakk-kórházak helyén kialakuló nyomortelepek - mint például a Zita-, az Auguszta- és a Mária Valéria-telepek - feltételezhetően ugyancsak negatívan befolyásolhatták a park megítélését. Simonyi Sándor 1927-ben, a Friss Újságban megjelent cikke is azt a feltételezést támasztja alá, hogy a kortársak is elsősorban az alsóbb társadalmi rétegek kirándulóhelyeként tartották számon a Népligetet. A szegényebb városlakók szórakozási lehetőségeit bemutató cikkben Simonyi kimondottan a Városligettel szemben határozta meg a Népliget használóinak körét, s egyben jelezve a Népliget alacsony presztízsét: „Mivelhogy a Városligetből lassan díszpark válik, adták nekünk szegényembereknek a város urai a Népligetet - úgy gondolván, ez is jó lészen.”32 Ezek alapján azt gondolhatjuk, hogy ha mindezen tényezők potenciálisan „bűnös” városi térré tették a Népligetet, akkor a fővárosi rendőrség minden bizonnyal fokozott felügyelettel igyekezett „civilizálni” Budapest legnagyobb közparkját. Csakhogy a források azt mutatják, hogy az I. világháború előtti időszakban mindössze egy posztoló őrszem felügyelte a hatalmas kiterjedésű parkot, s még a Népliget közvetlen vonzáskörzetében is alig találunk rendőrt.33 Ez a helyzet a két világháború közötti időszakban sem javult sokat. Räde Károly még az 1927-ben megjelent, a budapesti nyilvános kerteket áttekintő írásában 31 Közbiztonság a Népligetben vagy: a börtön nem javít. Népszava, 1911. augusztus 8. 7. p. 32 Simonyi Sándor: Szegény emberek nyári örömei. Friss Újság, 1927. május 15. 2. p. Érdekes, hogy Simonyi a cikkben megszólaltatott népligeti „öreg csősz” szavain keresztül a múltba helyezi a park bűnös mivoltát. Amint azt a későbbiekben látni fogjuk, a „bűnös Népliget” a két világháború között korántsem veszett a múlt ködébe. 33 A forrásokról és a rendőri térfigyelés sajátosságairól lásd Perényi 2006. 29-55. p.
