Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 8. (Budapest, 2013)
Recenziók
Sipos András: A jövő Budapestje 1930-1960 311 a belső városrészek megújítása, a városmagon átmenő, vagy azt elkerülő forgalom, a gyorsvasutak - mind-mind visszaköszönnek majd a következő fejezetekben is. A szerző külön részt szentel a történeti város problémakörének (hatodik alfeje- zet). A városi adminisztráció szemszögéből prezentálja az „örökségvédelem sajátos helyi irányelveinek” (58. p.) kialakítási folyamatát. Az 1940-es városfejlesztési tervbe így a történeti város már mint elkülönülő kategória került be. Sipos az olyan, ma már leginkább futurisztikusnak tűnő, ám a korszakban még az építészszakma jelentős része által támogatott tervekkel is külön foglalkozik, mint amilyen például az óbudai Via Anticáé, melynek központi szervezőelemét a „történelmi hangsúlyozottság” (59. p.) jelentette. Az ún. várostengely, az egységes, egy tengely mentén elhelyezkedő város- központ kialakítására való törekvésre is felhívja a figyelmet. A városfejlesztési program megvalósításának elkezdését a II. világháború kitörése késleltette ugyan, de a tervezési folyamatokat, a városról való gondolkodást nem gátolta (hetedik alfejezet). A városrendezési és építésügyi törvény minden város számára előírta a városfejlesztési tervek, valamint az ART (általános rendezési terv) és a részletes rendezési tervek elkészítését, illetve definiálta azok egymáshoz való viszonyát. Az új építésügyi szabályzat (1940) a maga differenciált övezeti rendszerével, vagy az 1942-ben a fővárosi közgyűlés által jóváhagyott földalatti gyorsvasút tervei, mind-mind a városfejlesztési terv megvalósításának irányába tett lépések voltak. Szendy Károly polgármester Nagy-Budapest kialakítására tett javaslata, a tervezetben vázolt város, a települések betagolásának logikája már nem sokban különbözött a végül 1950-ben létrehozott Nagy-Budapestétől. A háború évei alatt az építészek véleménye a városfejlesztési program bizonyos pontjairól módosult, de Sipos érvelése szerint összességében pozitív volt a meglévő terv szakmai fogadtatása. A második fejezet az 1948-as ART kidolgozását követi végig. Az országos párt- politikai helyzet folyamatos befolyással bírt a terv elkészítésére, és a politikai légkör módosulása az intézményi változásokban is tükröződött: a kommunisták és szocdemek eleinte közös (várostervezői) munkája, majd a pártállás alapján megvalósuló „szakmai” szakadás jó példa erre. Sipos elemzése, ahogy a politikában, úgy a városrendezésben és -tervezésben is átmeneti helyzetet mutat be. 1945-ben Fischer József lett az FKT elnöke, az a Fischer, aki korábban élesen bírálta a városfejlesztési programot, illetve aki az „új építészet” képviselője volt. Kinevezésekor szembesülnie kellett a helyzettel, hogy a radikális megoldásokra nem maradt lehetőség, a háború utáni Budapest épületállományának megőrzése vált a fő feladattá. Rövid időre megcsillant a remény az újjáépítés egységes országos irányítására, de ez az időszak nem tartott sokáig. A városfejlesztési terv új változatának kidolgozásában az irányító szerep Flarrer Ferencé és Granasztói Pálé volt, és a módosított terv alapját egy ún. keretterv képezte. A fejezet második része a „városrendezési Nagy-Budapest” kialakítására irányuló tervezési folyamatot mutatja be. Nagy-Budapest 1945 őszétől egy egységként szerepelt a javaslatokban. Sipos részletesen bemutatja az eltérő részterületeket érintő javaslatokat, így még szembetűnőbb az - akár egészen rövid, egymást egy-két éven belül követő - időszakokra jellemző elképzelések közötti különbség. Visszatérő és változó megítélésű téma például az ún. útgyürü vagy útnégyszög - ami az intenzíven beépített területek szélén haladt volna, amolyan belső elkerülő útvonalként, és ami később.
