Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 8. (Budapest, 2013)
Recenziók
Kovács I. Gábor: Elitek és iskolák, felekezetek és etnikumok 299 Ha a megye népességéről ilyen módon képet szereztünk, akkor logikai sorrendben az elemi iskolák tanítási nyelvének elemzése következik, hogy a fejezet végére eljuthassunk az iskolai tanítók anyanyelvi viszonyainak taglalásához. Amint azt már az előző írásból megtudtuk, 1880-ban a megye lakosságának nagyjából 90%-a szláv eredetű, 65%-ban szlovák és 21 -22%-ban rutén. Megyei sajátosság, hogy az iskolák az országos arányt felülmúlóan egyházi fenntartásúak voltak. Mivel a többségi lakosság, a szlovákok háromnegyede római katolikus vallású volt, ennek köszönhetően a megye legnagyobb iskolafenntartója a katolikus egyház lehetett. A másik sárosi sajátosság, hogy az iskolák tanítási nyelve általában igazodott a tanulók anyanyelvéhez. A törvényi előírások ellenére sem teljesült az iskolákban történő magyartanitás, a főhatóságok nem tudtak érvényt szerezni ennek a jogszabálynak. A statisztikai adatok megint nem teljesen megbízhatóak, mert a kitöltés során túlságosan nagy tere nyílott a szubjektív faktornak. Az 1907-ben bevezetett Lex Apponyi azonban lehetővé tette a statisztikák olyan irányba történő befolyásolását, amely a készítők indítékának megfelel. Mivel a törvény gyakorlatilag megszüntette a vegyes tanítási nyelvű kategóriát, az intézmények besorolása Kovács szerint már „nemzeti/nemzetiségi látószög kérdése” (372. p.) volt, a kormányzati apparátus igyekezete pedig egyértelmű ezen a téren. Az előbbi írások tulajdonképpen a második blokkot záró, eredetileg 2010-ben megjelent és a Sáros megyei néptanítók nyelvi viszonyait elemző munka előtanulmányainak tekinthetőek. A millennium alkalmából elvégzett kérdőíves adatfelvétel a megye elemi iskolai tanítóit kérte fel a válaszadásra, az eredményeket pedig a Sáros Megyei Általános Tanítóegyesület elnöke, Láng Mihály összesítette. Az anyanyelvi megoszlást figyelembe véve megállapítható, hogy a magyarok felül-, a szlovákok pedig alulreprezentáltak a megye összlakosságához viszonyítva, míg a ruténok és a németek annak megfelelő mértékben találhatók meg a tanítók között. Kovács felhívja a figyelmet a német anyanyelvüeken belüli felekezeti eltérésekre is. Annak ellenére, hogy a megyében az izraeliták 80%-a német és csupán 20%-uk volt magyar anyanyelvű, a zsidó tanítók között csupán 20%-nyi német anyanyelvű volt, a többi mind magyar. Ennél is fontosabb különbséget jelentett a születési hely, ugyanis a megyei tanítók fele született helyben, másik felük a megyén kívülről vándorolt be, de a magyarok között négyötöd volt azok aránya, akik nem sárosiak, a szlovákok között csupán egyharmad, míg a ruténeknél ez az arány mindössze egynegyed. Nagyon jelentős különbség van még a korstruktúra tekintetében is, ugyanis az adatfelvétel idején a magyar anyanyelvű oktatógárda 41,7%-a még nem töltötte be a harmincadik életévét. Jellemző karaktere az összetételnek a nyelvi megoszlás is, ugyanis a 33 tanárnőből 25-en vallották magukat magyar anyanyelvűnek. A szlovák alulreprezentáltság csak abból fakadhat, hogy a valaha szlovák anyanyelven beszélő tanítók egy része az önéletrajzában már magyarnak vallotta magát. Ezt elősegítette az állami tanítók fizetését felemelő és garantáló törvényi háttér. Kovács I. Gábor véleménye szerint a magasabb presztízs, a biztosabb fizetés, a jobb lakáskörülmények miatt sodródtak az egykor szlovák nyelvűek a magyarrá válás útjára, léptek az asszimiláció ösvényére. A könyv utolsó fejezete a kalendáriumok paraszti kultúrában betöltött szerepét mutatja be négy íráson keresztül. Elsőként a kalendáriumok parasztságra gyakorolt ha
