Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 6. (Budapest, 2011)
Recenziók
Keller Márkus: A tanárok helye. A középiskolai tanárság... 401 városok irányítását a Besitzbürgertum, azaz a vagyonos polgárság tartotta a kezében, a középiskolai tanárság nemigen tudott befolyást gyakorolni a városi közigazgatás működésére. Ezért érezték úgy, hogy nem kapják meg az őket megillető társadalmi pozíciót és az ezzel járó presztízst. Magyarországon viszont nem akadt a tanárságnak ilyen erős konkurenciája a városi elitben, főleg nem vidéken, ez pedig szintén a magyar tanárság pozitív önértékelését segítette elő. A könyv további részei a tanárok és az állam kapcsolatának részletes bemutatásával foglalkoznak. Magyarország vonatkozásában megismerjük az Országos Középiskolai Tanár Egyesület munkásságát, hogy hogyan igyekezett a tanárok érdekeit, szakmai autonómiáját védeni a központi hatalommal szemben. Eme törekvésüket siker koronázta, olyannyira, hogy a tárgyalt korszak végére a tanárok, az általuk referencia csoportnak tekintett törvényszéki bírókkal kerültek egy szintre, fizetés és presztízs tekintetében egyaránt. Állami monopólium lett a tanárképzés, ami egyben garanciát is jelentett, és ezzel a tanár szakma egyenrangúvá lett más, egyetemi diplomához kötött hivatásokkal. Poroszországban nagyon meghatározó volt a különböző iskolatípusok léte, amely jelentősen befolyásolta a tanárok érdekérvényesítő képességét is, hiszen nem tudtak egységesen fellépni saját maguk védelmében. A városi és állami fenntartású, ráadásul a humán-reál műveltséget adó intézmények közötti különbségek annyira megosztottá tették a tanárságot, hogy helyzetük javítását csak az államtól várták. A központi hatalom kiterjesztése meg is hozta számukra a várt eredményeket, a vizsgált időszak végére a porosz oktatók is anyagilag azonos szintre emelkedtek a bírákkal, és helyzetüket minden tekintetben rendezték, ennek ára azonban a szakmai autonómia megkurtítása volt az állami felügyelet kiterjesztése által. Keller írása végén, összegzésképpen megállapítja, hogy munkájával sikerült megcáfolnia a nemzetközi szakirodalom azon elméletet, mely szerint a kelet-európai modernizáció a nyugat-európaihoz képest megkésettnek tekinthető. Erről legfeljebb csak részlegesen beszélhetünk, mert időben egyes események később, mások viszont hamarabb következtek be Magyarországon, mint porosz területen. Véleménye szerint nem tartható az a meglátás sem, hogy az időbeli eltérésektől eltekintve, minden azonos forgatókönyv szerint zajlott, ugyanis munkájában folyamatosan rávilágít az eltérő motívumokra. Bírálatként azonban meg kell jegyeznünk, hogy a hipotézis felállításánál használt „közkeletű” jelzőt a szakirodalmat illetően a szerző talán nem eléggé megalapozottan használja, mert a hivatkozott irodalom egy tanulmánygyűjtemény két tanulmányára korlátozódik csupán. (90. p.) Címükből ítélve azonban ezek talán nem is annyira az egész kelet-európai modernizációról szólnak, hanem inkább a cseh területekre koncentrálnak. Bár magának a kötetnek címe azt implikálja, hogy az az egész kelet-európai térséget lefedi, ám pusztán egy bibliográfiai tétel nem feltétlenül elegendő általánosító historiográfiai jellegű következtetések levonására. A könyv igényes kivitelezésű, de olvasáskor felettébb zavaróak voltak a - L’Harmattantól egyébként már régóta megszokott - gyakori elírások és gépelési hibák. Pozitívumként említendő azonban, hogy a szerző az illusztrációra is gondot fordított, ugyanis számos korabeli fénykép segíti az olvasót, hogy életszerűbb képet alakítson ki a könyv főszereplőiről, a középiskolai tanárokról: tantestületi kirándulás oldott közegében, vagy a diákokkal együtt folytatott sörözés közben is láthatjuk őket.
