Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 6. (Budapest, 2011)
Recenziók
396 Recenziók A következő technológiatörténeti fejezet világosan igazolja azt az egyébként már sokszor elemzett összefüggést, hogy egy iparág megszületése egyáltalán nem pusztán a technikai fejlesztésekből következik, s még a termelés oldaláról meglévő gazdasági előfeltételek sem elegendőek ehhez önmagukban, mint a tőke vagy a munkaerő rendelkezésre állása. Kell ehhez a piacon kereslet formájában meglévő igény is a társadalom különböző csoportjai részéről, jelen esetben a nagyon differenciált különféle lisztmi- nőség-kategóriák iránti tömeges igény, ami nyilvánvalóan a 19. századi nagyvárosok fogyasztói társadalmának új jelensége. E technikatörténeti fejezetből az őrlésfajták részleteinek bemutatásán keresztül a recenzens egyebek mellett választ kapott arra a már régen felötlött, s mindezidáig megválaszolatlan kérdésére is, hogy mi az a nullás liszt. A technológiai újítások megléte és a potenciális kereslet azonban önmagában még nem szül új iparágakat, ha nincsenek meg azok az emberek, akik ehhez megfelelő tőkével, innovatív szellemmel rendelkeznek, illetve a munkaerőt alkotják, így a következő fejezet logikusan a gőzmalmok társadalmával foglalkozik. Az alapítók, tulajdonosok, befektetők, igazgatósági és felügyelő-bizottsági tagok, továbbá a részvényesek csoportjait, a menedzserek, tisztviselők és a munkások, napszámosok különböző kategóriát jellemzi itt a szerző, kitérve jövedelmi, illetve fizetési viszonyaikra. Ezen keresztül a 19. század második felében átrétegződő fővárosi társadalomról kapunk egy sajátos - malomipari - metszetben képet. A rétegződés leírása után a hétköznapokról szól a következő fejezet, bemutatva a malmok mindennapi működését. Itt az üzemmenet ábrázolásán túl a munkarend és az időbeosztás felől közelít a kérdéshez Klement Judit, de elemzi a korabeli munkajog szabályait és a munkaviszonyok szempontjából sokkal fontosabb szokásjogot is. Innen logikusan továbblépve a munkások és cégvezetések konfliktusainak elemzése következik, amelyek 1900 után váltak jellemzővé, amikor a malomipari szakszervezet fontos tényezővé vált már. Ez a fejezet tartalmazza a malmok működéséhez kapcsolódó legnagyobb veszély, a tűzvész leírását is, részletesen ábrázolva a Concordia 1902-es nagy égését. A kitekintésként szolgáló utolsó fejezet az első világháború malomiparra gyakorolt hatásait mutatja be, majd pedig a Trianon nyomán előállt új helyzetet és a malmok erre adott válaszlépéseit tárja az olvasó elé, hogy végül a második világháború idejének vergődő malomiparáról és az államosításokról, illetve a malomépületek további sorsáról szólva kissé szomorkásán fejeződjék be a könyv. A fokozatosan kiépülő háborús kötött gazdálkodás, különösen 1916-tól behatárolta a malmok üzleti lehetőségeit, s lépésről lépésre felemésztette tartalékaikat. A háború után a malomvállalatoknak tőkehiánnyal, a nyersanyagbázis csökkenésével, de legfőképpen az exportpiacok elvesztésével kellett szembenéznie. A korábbiaknál sokkal inkább rászorultak a bankok támogatásra, de némelyik cég így sem tudta elkerülni a látványos csődöt. Ennek következtében a második világháború kezdetén már amúgy is szinte haldoklóit a magyar nagymalomipar, s a háborús kötött gazdálkodás még az első világháború idejéhez képest is lehetetlenné tett minden önálló üzleti tevékenységet. Ebből a szempontból 1945 sem hozott fordulatot, mert a kötött gazdálkodás fennmaradt, majd pedig 1947-től - még a formális államosítás előtt — a nagy bankokat felügyelet alá vonó kormányzat, a bankok által ellenőrzött malomvállalatok fölött is közvetett tulajdonosi befolyásra tett szert. Néhány nagy malom
