Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)
Város - Emlékezet - Mítoszképzés : Várostörténet és oral history - Nagy-Csere Áron: A nyomortelep emlékezete. Mítosz, kulturális emlékezet, lieu de mémoire?
Nagy-Csere Áron: A nyomortelep emlékezete 95 történeti folytonosságát. Ebben az interpretációban nem a szocializmus a hibás a nyomortelepek létéért, hanem az ott lakó, a múltból visszamaradt „gyenge jellemű lumpenproletárok”, valamint maga a múltat megtestesítő telepi életforma. Jól szemlélteti ezt az értelmezést a IX. kerületi tanács szociálpolitikai csoportjának egyik jelentése is: „Ezen területek [lakóinak] nagy része még a Horthy- rendszerből reánk maradt segélyre szorulók, akik létfenntartásukat nem tudják biztosítani. [...] ezek legnagyobb része a múlt hibájából vált munkaképtelenné [...] Bár vannak olyanok is, akik nem munkával, hanem segéllyel akarják biztosítani megélhetésüket.”46 Szamos mindezek említése mellett egyúttal az olvasóközönség egzotikum iránti vágyának, valamint a Mária Valéria telepi vagányromantikával kapcsolatos sztereotípiáknak is próbál megfelelni: „Különc figurákat találni ma is. Elzüllött bohémek, magukat félreismerő féltehetségek, vidám kültelki vagányok, gyenge jellemű huligánok és titkos prostituáltak akadnak még. Ők képviselik a telep régi életét.” (141. p.)47 „A szocializmus útjára lépő Magyarország a nyomor szülőokát radikálisan megszüntette.” (113. p.) - írja Szamos, tehát a múlt, a történelem akár véget is érhetne. Ugyanakkor Szamosnak meg kell indokolnia, hogy a szocialista társadalom építésének megkezdése után több mint egy évtizeddel miért léteznek még mindig nyomortelepek. A politikai elvárásoknak megfelelve Szamos természetesen felmenti a szocialista rendszert - „A kifosztott országban gondolni sem lehetett a budapesti nyomornegyedek radikális megszüntetésére...” (110. p.) -, a felelősséget pedig a szocialista társadalom normáihoz alkalmazkodni nem akaró, nem tudó „lumpenproletárokra” hárítja. Szamos értelmezésében ugyanis a szocializmus megteremti a „tisztességes élet” feltételeit - esetünkben lebontja a barakkházakat és új, modern lakásokat épít helyettük -, ezért azok, akik nem alkalmasak az új életmódra, nem képesek elfogadni a szocialista értékeket, továbbra is a múltat képviselik: „Az életmód változását követő szemléletbeli változás [...] növelte az ellentéteket is a fejlődésben egyre magasabbra emelkedő telepiek és a múltat megtartani akaró lumpen-elemek között.” (110. p.) Szamos beleszövi szövegébe a „Valéria” múltjával kapcsolatos elképzelését, jelenbeli tapasztalatát és a jövőre vonatkozó elvárásait: „Tegnap még közel húszezer, ma mindössze néhány száz és holnapra már egy ember sem él ezen a telepen. Nem lesz többé Valéria sem.” (8. p.) A szocializmusban tehát - viccelődhetnék - a nyomortelepek ugyanúgy szűnnek meg, mint az osztályok: fokozatosan. 46 BFL XXIII.209.a 34. kötet: Jelentés a szociálpolitikai csoport munkájáról, 1962. január 4. 47 A Valéria vagányromantikájának megjelenítésére talán a legismertebb példa Keleti Márton 1963-as filmje, a Hattyúdal. A Valériával kapcsolatos lieu de mémoire-nak, kulturális emlékezetnek, mítosznak a vizsgálatára ugyancsak alkalmas filmet terjedelmi okok miatt ebben a tanulmányban nem elemzem.
