Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)
Recenziók
A politikai diktatúra társadalmiasítása 501 érvényre juttatásának radikális igényéről. A lakásviszonyok újrarendezése során azonban a miskolci kommünárok kénytelenek voltak azzal is szembesülni, hogy az általuk használt kategóriák (munkás, dolgozó) terjedelme meglehetősen elmosódottá válik, ha a mindennapok kontextusában kell értelmeződniük, s ez a „definíciós bizonytalanság” jócskán megnehezítette a lakáskiutalások végrehajtását. Lantos Edit az Állami Egyházügyi Hivatal egyházi építkezésekre vonatkozó, 1958-as évkörü levelezését vizsgálva az érdekérvényesítés és a hatalomgyakorlás módozatait mutatja be. A templomépítésre vonatkozó kérelmek arról tanúskodnak, hogy erre az időszakra a helyi közösségek potentátjai elsajátították a szocialista rendszer formanyelvét, s tudatosan alkalmazzák azokat a retorikai fordulatokat, amelyektől kedvező elbírálást remélnek, egy, a rendszer ideológiájával alapvetően nem összhangban lévő kérdésben. Az építési engedélyek elbírálása ugyanakkor az ÁEH illetékesei és a kérelmezők - legtöbbször egyházi személyek - számára is kommunikációs csatornaként funkcionál: előbbiek azt teszik világossá a klérus felé, milyen magatartást tolerálnak, s kivel hajlandóak együttműködni. Kapusi Krisztián tanulmányával ismét Miskolchoz térünk vissza. A szerző - miközben áttekinti, hogy a négy évtizeden át létezett szocializmus milyen nyomott hagyott a település arculatán - arra hívja fel a figyelmet, hogy a hatalom által átformált városi tereket a helyiek úgynevezett „érzelmi térképek” alapján jelenítették meg a maguk számára. E térképeket az emlékek, benyomások, vélekedések vagy legendák formálják a hatalmi elvárásoktól függetlenül. Horváth Sándor tanulmánya a fővárosi lakáselosztás hatvanas évekbeli gyakorlatával foglakozik. Kiindulópontja szerint a monopolizált lakáspiac miatt az állam a lakásviszonyok alakítása révén nemcsak saját deklarált célkitűzéseit tudta érvényesíteni, hanem közvetlenül befolyásolhatta az egyéni életpályák alakulását is, s egyfajta függőséget alakított ki a társadalom tagjaiban. Másfelől ez a kiszolgáltatott helyzet, valamint a kínálati oldalon amúgy is tapasztalható szűkösség informális taktikák alkalmazására kényszerítette a versengő lakásigénylőket. Horváth szerint egy kölcsönös tanulási folyamatról beszélhetünk, amelyben a tanácsi apparátus - a rá nehezedő nyomást tapasztalva - egyre szofisztikáltabb kritériumok alapján volt kénytelen elbírálni a kérelmezőket - a szociálpolitikai szempontok mellett a hatalom oldaláról megfogalmazott úgymond „társadalmi elvárásokat” is figyelembe véve. A lakásért folyamodók pedig nyilvánosan igyekeztek megfelelni ezeknek az elvárásoknak, miközben a mindennapokban a kiutalásokat ténylegesen továbbra is részben rejtett, nem deklarált szabályok alakították. Tóth Eszter Zsófia írása változatos női szerepek, leányanyák, gyermeküket egyedül nevelő nők és az úgynevezett „gyeses anyukák” nyolcvanas évekbeli filmes reprezentációját mutatja be. A téma annyiban kapcsolódik az előzőekhez, hogy a vizsgált produkciókban bizonyos nőtípusok egy meghatározott miliőben, a lakótelepek világában jelennek meg. Az elemzett müvek (egy dokumentumfilm és három játékfilm) a női emancipáció megítélésének ambivalenciáira hívják fel a figyelmet. Az írás külön erénye, hogy behatóan foglakozik az alkotások recepciójának történetével is. A második tematikus blokkban (Sztereotípiák, kriminalizálások, terror) a megbélyegzés, és fegyelmezés technikáit bemutatni hivatott írások kaptak helyet. Ispán Ágo-
