Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)
Hatalom és város – Budapest példáján - Szívós Erika: Terhes örökség: budapest történelmi lakónegyedeinek problémája a Kádár-korszakban a Klauzál tér és környéke példáján
422 Hatalom és város - Budapest példáján rábbinál is jobban bátorították a magánerős (pl. szövetkezeti) lakásépítést, szociális, azaz rászorultsági szempontokhoz kötötték az állami lakáskiutalást, és 1983-ban először tették lehetővé, hogy a tanácsi lakásokat a bennük lakó bérlők öröklakásként vásárolhassák meg. (Igaz, ez utóbbi lehetőséggel ekkor még igen kevesen éltek.) Mindez együtt gyakorlatilag azt jelentette, hogy a helyi tanácsok egyre inkább szabad kezet kaptak a kísérletezéshez: bármilyen módszert kipróbálhattak, ha azzal a helyi lakásgazdálkodásban csökkenteni tudták a közvetlen állami támogatásra való rászorultságukat és tehermentesíteni tudták a központi költségvetést. Erzsébetvárosban a tömbrehabilitáció kapcsán pontosan ilyen ötletek ková- csolódtak az 1980-as évek második felében. A 15-ös tömb kísérleti rehabilitációjának egyik legfontosabb tanulsága az érintettek számára az volt, hogy a központi költségvetésből finanszírozva ez a fajta igényes városfelújítás rendkívül költséges, és hogy a jövőben más megoldásokban kell gondolkodni. Felmerült, hogy a későbbi rehabilitáció finanszírozása már félig piaci alapon történjen:39 a felújított tömbökben a korszerűsített lakásokat már nem utalták volna ki tanácsi bérlakásként, hanem a tanács öröklakásként értékesítette volna azokat, és nagyrészt a befolyó pénzből finanszírozták volna a soron követező tömbök rehabilitációját.40 Mire azonban ezeket az ötleteket átültették volna a gyakorlatba, lassan beköszöntött a rendszerváltás; eltérően a Ferencvárostól, ahol a korábbi évtizedekben kidolgozott rehabilitációs koncepciót 1990 után is folytatták, Erzsébetvárosban a rendszerváltás komoly törést jelentett. Összegezve az 1980-as évek erzsébetvárosi fejleményeit, látható, hogy a késői Kádár-korszak és a rendszerváltás utáni évtized között több szempontból is fokozatos az átmenet. A kerületi tanács és a tanáccsal együttműködő helyi pártvezetés viszonylagos önállósága a lakásgazdálkodás és a városfelújítás terén, a lakás-privatizáció mint lehetőség, valamint a magánerő bevonása a rehabilitáció finanszírozásába mind olyan vonások, amelyek az 1990-es éveket előlegezik. Felvethető az a kérdés is, hogy vajon oly mértékben kudarcra volt-e ítélve a szocialista városrehabilitáció, mint ahogy azt a szakirodalom állítja? Száz százalékig állam által finanszírozott formában nyilván igen, ám az fentebb idézett gondolatok azt sugallják, hogy az 1980-as években, bár még mindig az államszocialista rendszer keretei között, egyre több olyan pragmatikus megoldási javaslat fogalmazódott meg, amely fokozatosan piaci alapra helyezte volna a történelmi lakónegyedek felújítását. A „mi lett volna, ha” típusú 39 A rendszerváltás utáni erzsébetvárosi rehabilitációs fejlemények előzményei kapcsán szintén „félpiaci mechanizmusokról” beszél CSÉFALVAY 1995., valamint Belső-Erzsébetvárosi rehabilitáció. 40 Interjú Sikonya Ferenccel, 2009. november 3.
