Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)
Hatalom és város – Budapest példáján - Kondor Attila Csaba–Szabó Balázs: A lakásépítési politika hatása Budapest térszerkezetére a Kádár-korszakban
396 Hatalom és város - Budapest példáján családi házaktól, de a várospolitikusok a sűrű beépítés elkerülése érdekében gátolták a családi házak építését, és a társasházas formát preferálták. A szocialista várospolitika számára a városrészek komplex megújítása másodlagos volt, az 1980-as évekig egy-két városképi szempontból kiemelt negyed kivételével (pl. a Vámegyed) ezen a téren nem történt érdemi előrelépés. A lakásminőségjavítását a régi, rossz lakások lebontásával igyekeztek elérni: a vizsgált 30 év alatt több mint 66 000 lakást szüntettek meg a fővárosban, ezeknek több mint a felét településrendezés címén, gyakorlatilag lakótelep-építés előkészítése céljából bontották le. Ez a folyamat az 1970-es évek végén érte el csúcspontját. Az 1960-as évtizedben 11 400 lakás szűnt meg, de ezen belül településrendezés miatt csak 4500. A lakásmegszűnések legfőbb oka ekkor még az avulás volt. Az 1970-es évtizednek már az első három évében meghaladta ezt az értéket a településrendezés miatti bontások száma. Ezek kerületi megoszlásából kiderül, hogy a legnagyobb volumenű átalakítás Újpesten történt (itt több mint 5000 lakást bontottak le), emellett még Kispesten, Pesterzsébeten és Óbudán volt több ezer lakás bontásával járó lakótelep-építés. Ezek a beavatkozások jelentős társadalmi változásokkal is jártak. A külső kerületek földszintes bérházainak heterogén lakásállománya és lakóik társadalmi összetétele az 1950-es, 1960-as években a házak államosítása után megváltozott. Az egykori kisegzisztenciák „proletarizálódása” folytán ezek a városrészek igen hamar leromlottak, társadalmi presztízsük is egyre alacsonyabbá vált. Ezek a városrészek estek leginkább a „buldózeres városfelújítás” áldozatává az 1970-es, 1980-as években.13 Szintén bontásra ítélték a régi munkástelepek rendkívül korszerűtlen lakásait, amelyek jóval kisebb mennyiségben voltak jelen a fővárosban, mint az előző lakástípus. Az ilyen munkástelepek - amelyek jóval homogénebb lakásállománya jellemzően a legalacsonyabb státuszú népesség lakhelye volt - lebontása kezdődött meg a leghamarabb (Mária Valéria-telep), de legnagyobb részüket az 1970-es évtizedben számolták fel. A politika az 1970-es évek végén - a nominális lakáshiány ellenére - kimondta, hogy „jelenleg 29 szociális követelménynek meg nem felelő telepen 3000 lakásban több mint 13 ezer ember él. Ezeknek a telepeknek a felszámolása nem halasztható tovább, még akkor sem, ha magas szanálással és a nettó lakásszaporulat csökkenésével jár együtt”.14 Ezzel együtt is több munkástelep máig megmaradt, minőségük, állapotuk teljesen különböző: a műemléki jellegű Gázgyári lakótelep és az egyik leghírhedtebb telep, a ferencvárosi Illatos úti Dzsumbuj nehezen hasonlítható össze, nemcsak 13 Ladányi 1989. 81. p. 14 BFL MSZMP BP VB, (XXXV. l.a.4.) 1978. III. 22. - 528. őe.
