Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)
Városhálózat, városfejlesztés: városhálózat, városfejlesztési politika - Feitl István: A magyar városi "lobbi" : a hatókör és a befolyás változása a szocialista korszakban
Feitl István: A magyar városi „lobbi” 187 A minimális infrastrukturális beruházással maximális iparfejlesztést elérni igyekvő rákosista „fejlesztési” politika katasztrofális lakáshelyzetét az ötvenes évek második bevándorlási hulláma csak súlyosbította. Ekkor vezették be azt a rendeletet, amely szerint önálló lakáshoz csak az jutahatott a fővárosban, aki legalább 5 éve lakott, vagy dolgozott itt. Ez viszont a Budapestet körülvevő agglomeráció népességének növekedéséhez vezetett, aminek üteme mintegy kétszerese volt a fővárosénak. A fővárost illetően a Minisztertanács 1960-ban, majd ezt felülvizsgálva 1970-ben fogadott el általános fejlesztési tervet (ART), amelyben az igen elavult lakásállomány és a tömeges lakáshiány felszámolása, valamint az ipar kitelepítése játszott meghatározó szerepet. A hatvanas években a lakásépítési döntések az OT és az Építésügyi Minisztérium, illetve 1967-től ÉVM kezében volt. A hetvenes évekre a városrendezési tervek kialakításának hátterében a tanácsi apparátus és a tervező vállalat állt (BUVÁTI), erre a bázisra támaszkodott a Fővárosi Tanács VB és a Budapesti Pártbizottság VB együttese. Budapest számára sokat jelentett, hogy a pártbizottság élén a korszakban szinte mindvégig igen fajsúlyos politikus állt (Biszku Béla, Marosán György, Gáspár Sándor, Németh Károly, Katona Imre, Méhes Lajos, Maróthy László, Grósz Károly, Havasi Ferenc, Jassó Mihály), szemben a politikai karrierre általában esélytelen tanácselnökökkel (Pongrácz Kálmán, Veres József, Sarlós István, Kelemen Lajos, Szépvölgyi Zoltán, Iványi Pál, Bielek József). Szerepet játszott továbbá egy-egy tekintélyes kerület (Csepel, Angyalföld) „rásegítő hatása” is. Ez azt jelentette, hogy az ország vezetésének, a Politikai Bizottságnak a figyelméből Budapest sohasem került ki. Általában 4-5 évente napirendjére is vette Budapest helyzetének és fejlesztésének kérdéseit. Az ötvenes évek végén, 1958-ban a Politikai Bizottságban egyfelől kialakult Budapest jelentőségének tudata, no nem a város urbanitása, hanem a munkásosztály tömeges jelenléte, később a főváros bizonyos reprezentációs szerepe miatt, ugyanakkor a város vezetőinek túlzottnak ítélt igényeit visszanyesegették. Fővárosi törvényről a korszak egészében nem lehetett többé szó, Pongrácz Kálmán az erre irányuló kísérletbe és Kádár János új típusú munkáspolitikájával kapcsolatos értetlenségébe bele is bukott. A második ötéves terv elfogadását megelőzően a területi érdekek érvényesítésének az ország titkolt súlyos pénzügyi helyzete és ennek következtében a tervezésben egy előre nem elhatározott, tehát kényszer szülte rendkívül erős centralizáció került az útjába. A hatvanas évek közepén a Sarlós István-Gáspár Sándor kettős már jobb körülmények között ülhetett a Politikai Bizottság asztalához, de felkészültségük egy jelentősebb fejlesztési-beruházási keret kilobbizásához nem volt elég. A Németh Károly-Sarlós István páros az ezt követő években sokkal körültekintőbben járt el. Évről-évre, egyik témáról a másikra készítette elő a IV. ötéves
