Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Térhasználat, térszemlélet - N. Kovács Tímea: "Lakni tanulni", avagy hogyan született meg az Uránváros(i)?
N. Kovács Tímea: „Lakni tanulni”, avagy hogyan született meg az uránváros(i)? 311 azaz a korszak legmodernebb, leginkább úttörő jellegű nyersanyagát és kitermelési, feldolgozási technikáját szolgálóknak építették. László Lajos uránbányászokról írt szociográfiájában olvashatjuk az alábbi sorokat: „A délnyugatról [Pécsre] érkező pedig a még korszerűbb Uránvárost pillanthatja meg, amely talán szimbóluma is a két bányászati ágazat különbségének. Az uránbányászat kénytelen a technika legújabb eszközeit felhasználni ahhoz, hogy gazdaságos, versenyt álló legyen a termelése. Az ember, aki ezt véghezviszi, maga is alakul. Szokásaiban, igényeiben. És ezt az igényt kielégíti az otthon. Olyan várost kapott az uránbányász, hogy érezze, milyen fontos személy ő, mennyire becsülik, értékelik.”7 Az ipari munka és a modern technika csodálata mellett a bányászok szinte kultikus vonásokat mutató társadalmi-politikai elismerése ver itt visszhangot. A legnehezebb körülmények között, a föld alatt dolgozó, különböző érceket kitermelő bányászok minden munkások legpéldásabbjainak s a rendszer talán legemblematikusabb figuráinak számítottak - különösen az 50-es és 60-as években. Ennek megfelelően alakult nem csupán a fizetésük, hanem kultuszuk, társadalmi státusuk is. Az uránbányászok pedig ezen az önmagában véve privilegizált rétegen belül is különleges hírnévre és rangra tettek szert. Ebben minden bizonnyal nem kis szerepet játszott az általuk kitermelt anyag különleges-veszélyes, szinte „mitikus” volta, valamint a technika újdonsága, folyamatos fejlesztése és az uránérc felhasználhatóságának felbecsülhetet- lensége. A természetet játszi könnyedséggel legyőző bányászok, a korszak „modern hősei” elengedhetetlen elemei voltak azoknak a „modern mítoszoknak”, amelyek a fizikai munkát, az emberi erőt, valamint a technika hatalmát és a feltartóztathatatlan fejlődést, haladást dicsőítették. Nem tekinthető véletlennek, hogy ezek a modern mítoszok s velük az „új emberek” - hogy kellőképp érvényesülhessenek - hasonlóképp erőteljes, meggyőzően hatásos, egyedi és egyúttal futurisztikus kulisszát igényeltek. A város, az új város volt, lett ez a kulissza. Az uránvárosi tervekkel kapcsolatos első beszámolók egyikében olvashatjuk az alábbi sorokat: „Az országban itt építenek majd először 8 szintes lakóházakat, és a városrész központjában ugyancsak elsőként itt fog megépülni egy 12 emeletes „zseb-felhőkarcoló”, tetején étteremmel, eszpresszóval, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik majd.”8 Feltűnő, hogy a tervezés során külön hangsúlyt fektettek arra, hogy a megépülő városrész annyira új és haladó jellegű legyen, hogy a város egészének is más, modern arculata jöjjön létre, azaz a régi Pécs sziluettje „átíródjon”. A városrésznek tehát kettős feladata volt: egyrészt az uránbányászok lakóhelyéül kívánt szolgálni, másrészt az egész várost volt hivatott modernizálni. S bár az új városrész az egykori reptér területén épült fel, azaz a régi várostól bizonyos távolságban, itt mégsem tervváros épült abban az értelemben, hogy a létező építészeti környezetet ne vették volna figyelembe. Sőt, épp a régi város átalakítása bizonyult különleges kihívásnak, hiszen itt arról volt szó, hogy a régi, történeti, polgári város kulisszái mellé (vagy inkább: elé) egy új, szo7 LÁSZLÓ 1974. 36. p. 8 Víg István, Magyar Nemzet, 1956. július 22.
