Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Térhasználat, térszemlélet - Nagy Ágnes: A lakásügy: magánügy és közügy határa a népi demokrácia kezdetén
262 Tanulmányok rólunk a szegénység így nem engedtek be a lakásban Herman Gyula albérlő azt a kijelentést tette hogy bármi öszegben kerül csak a testén keresztül lehet bemenni.”14 A lakásigénylés-lakáskiutalás rendszere éppen egy a demokratikus társadalom eszméjének jegyében a társadalmi pozíciókat és azok viszonyrendszereit alapjaiban átalakítani szándékozó közegben generált tömegesen olyan vitahelyzeteket, amelyekben az egyének társadalmi helyzetük meghatározására kényszerültek. Egyrészt igényjogosultságuk bizonyításaként, másrészt pedig az eltérő társadalmi státusok összetalálkozása folytán találhatták magukat a saját és ellenfelük társadalmi pozíciója kijelölésének kényszerében. A hatósági lakáskiutalás ebből a szempontból is mélyen áthatotta a társadalmat: társadalmi státusok meghatározását kényszerítette ki. Mivel a lakás a társadalmi helyzet és a velejáró életmód meghatározó eleme, egy éppen az addigi társadalmi meghatározottságok érvénytelenítésére törekvő rendszerben a vita szükségképpen a társadalmi pozíciók körül forgott. A társadalmon belül elfoglalt hely kijelölése tehát a lakásügyi ténykedés meghatározó, azt is mondhatjuk, kényszerítő eleme volt. Ily módon az egyedi lakásügyekben jellegzetes módon egy olyan diszkurzív tér keletkezett, amelyben a társadalmon belüli pozíciókat érintő elgondolások kerültek előtérbe - az egymás mellett létező különféle egykorú társadalomképeknek megfelelően. Ha a lakásügyet diszkurzív térnek tekintjük, úgy ez a társadalmat, valamint a társadalmi pozíciókat érintő elgondolásokból szerveződött. Ugyanakkor a lakásügyekben egymással szembekerülő hétköznapi emberek vitáiban a saját igazság melletti érvelés és ennek keretében az önmegjelenítés, illetve az ellenfél megjelenítése egy másik fogalmat is közelről érintett. A köz által osztott lakóterület megszerzése céljából a köz színe előtti érdekérvényesítés helyzete ugyanis arra nyitott lehetőséget, hogy az egyén a közérdek nevében lépjen fel, és saját érdekét a közérdek szintjére emelje. Ebben az összefüggésben a vitahelyzet szereplőinek önmeghatározása az egyén és a köz viszonyára vonatkozó elképzeléseket mozgósíthatott. A lakásügyként megnevezett diszkurzív tér tehát a köz, illetve a közérdek fogalmát alakító közbeszédbe illeszkedett.15 A lakásügy mint társadalmi gyakorlat ugyanakkor az egyén és a köz viszonyát egy másik dimenzióban is érintette. A lakásügyi cselekvés ugyanis egyfajta magatartásmódot is feltételezett: a hatósági lakáskiutalás jogi és intézményes struktúrája az érdekérvényesítéshez egy olyan magatartás előtt nyitott utat, amely a hatóság állampolgári informálásán alapult. A rendszer arra épült, hogy a hatóság az állampolgárok egymásról szerzett és a hatóság elé tárt információi alapján járjon el. 14 BFLIV.1432.a 900/1950. Tamás Pálné hadiözvegy és Antal Pál lakáskiutalási kérelme, 1950. január 23. 15 Hogy 1945-től a lakásügyekben miért jött létre egy olyan diszkurzív tér, amelyet a közérdek eleme is szervezett, megválaszolásra váró kérdés. Eddigi megfogalmazásaim alapján úgy tűnhet, mintha a hatósági lakáskiutalás rendszerében benne rejlő potenciális logika érvényesülése magától értetődő lenne. Ezt azonban a legkevésbé sem állítom. Az 1945 és 1950 közötti budapesti lakásügyek feltárásának célja éppen az, hogy megmagyarázza, milyen társadalmi fogékonyság, a gondolkodás- és beszédmódok milyen összefüggései járultak hozzá a lakásügyi diskurzusok megfigyelt módon való alakulásához.
