Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Térhasználat, térszemlélet - Perényi Roland: A bűn és a nyomor tanyái: a szegénység és bűnözés tere Budapesten a 19–20. század fordulóján
212 Tanulmányok riporterek, akik felvették a „nyomorjelmezt” (a korszakban használatos német Elendskostüm szó nyomán használjuk e kifejezést); 1866-ban az angol James Greenwood hajléktalannak öltözve töltött egy éjszakát egy londoni dologházban.29 Később több városkutató fényképen is megörökítette magát „nyomorjelmezében”: Emil Kläger és Hermann Drawe például a műtermi fotózás jellegzetes pózában, ülve, festett háttér előtt fényképeztették le magukat,30 Max Winter pedig - aki az előbbieknél sokkal hihetőbben mímeli a csavargót a képen - a polgári fotózás klasszikus műfaját, a vizitkártyát választotta önmaga álruhás megörökítésére. De a holland Herman Heijermansról és az 1902-ben People of the Abyss című munkájában a londoni slumokát vizsgáló, matróznak öltözött Jack Londonról is maradt fenn álruhás fotó. Az álruha viselése egyszerre több funkcióval bírt. Elsődlegesen a közönség felé jelezte a riporter bátorságát, egyben a leírtak autenticitását támasztotta alá, továbbá fenntartotta a kellő feszültséget az olvasóban, aki a riporter bőrébe bújva azt képzelhette, hogy maga vesz részt a nagyvárosi expedíción. Másrészt a beöltözés szükségessége arról is tanúskodik, hogy a megfigyelők számára fontos volt az egyes társadalmi osztályok életvilágai közötti éles határ meghúzása.31 A beöltözésnek ez a formája, amely oly jellemző az amerikai, angol, sőt a bécsi szociális riport esetében is, Budapesten - a koldusruhába öltözött Függetlenség-riporterek kivételével - kevéssé jellemző. Bár vannak utalások arra, hogy más riporterek is járták álruhásan a várost - Tábori Koméi például a Pesti Élet című riportkönyvében saját állítása szerint szintén álöltözetet vett magára -, úgy látszik, hogy az álruhás megfigyelést a korszak budapesti újságírói meghagyták a detektíveknek (számos olyan fotó maradt fenn, amely proletárnak öltözött detektíveket ábrázol). Sokkal jellemzőbb volt a budapesti slummingra a rendőrségi razziák kísérete. Ennek legfőbb okát a budapesti sajtó rendőrségtől való függőségében látjuk, hiszen nemcsak - amint azt korábban már említettük - a sajtóiroda információitól függött egy-egy korabeli tudósító, hanem maguk a lapok is komoly hatósági ellenőrzés alatt álltak. így tehát a riporterek legtöbbször rendőri kíséret mellett, olykor egy-egy jótékonysági szervezet tagjaival közösen látogatták meg a város szegények lakta pontjait. Ilyen razziákon gyűjtött adatokat Tábori Kornél (aki saját feljegyzései szerint a rendőrségtől független „magánrazziákat” is szervezett), és a Budapest riportere, Balla Jenő is rendőrségi akciók nyomán írta meg Bűn és nyomor című 1909-es könyvét. Az adatgyűjtés e különleges módjának köszönhetően talán még a „résztvevő megfigyelés” módszerével dolgozó riporterek munkájához képest is nagyobb szerepet kap a nyomor és bűn térbeli elhelyezése, mivel a rendőrség által biztosított látogatások során a város fiktív mentális térképének egy-egy pontjába sűrűsödik mindazon ismeret, amit a megfigyelő és rajta keresztül az olvasó a városi szegénység idegen világáról 29 SZELESS 2007. 100. p. 30 Kläger és Drawe „beöltözésének” autentikusságát minden bizonnyal gyengítette, hogy bécsi portyázásaikra magukkal vitték a fényképezőgépet és magnéziumos villanófényüket is. 31 Lindner 2007.19. p.
