Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)
A VÁROSOK „BEHÁLÓZÁSA" A 19. SZÁZADBAN - Vadas Ferenc: Gázgyárak Bécsben és Budapesten
A gázgyárak a 19. századi gyárépítészet egyedi és jellegzetes típusát alkotják. Speciális célra tervezett épületekről nem lehet a használati mód legalább vázlatos ismertetése nélkül beszélni, hiszen az építmények méretét, formáját, elhelyezését a bennük folyó tevékenység határozza meg. Ez különösen így van olyan esetekben, amikor élesen elkülönülő, egymástól helyigényben és technológiában is gyökeresen eltérő munkafázisok követik egymást. Ezeket nem lehet közös fedél alatt elhelyezni, külön-külön épületet vagy épületrészt igényelnek, amelyek az előállítás és a kezelés sorrendjének megfelelően helyezkednek el egymáshoz képest. A kisebb gázgyárakban egymástól elszigetelt épületszárnyakban történtek a termelés egyes fázisai, a nagyobbak pedig szabadon álló, egymástól elkülönülő tagokból álló épületcsoportok voltak. A mindenütt azonos termelési folyamat és a kötött technológiai sorrend miatt hamar kialakultak az optimális építészeti megoldások, amelyeket rendszerbe foglaltak és megjelentettek, így az angol gáziparnak a műszaki vívmányokkal együtt az építészeti tapasztalatai is elterjedtek. 40 A gáz előállítása kőszénből, méghozzá nagyon sok szénből történt (1 tonna szénből 300-350 m 3 világítógázt nyertek, amiből egyetlen Argand-égő 800 litert fogyasztott el óránként), ezért a gyárat feltétlenül vasútvonal vagy folyó, csatorna közelébe kellett telepíteni és a terület jókora részét az alapanyag tárolása számára fenntartani. A szenet zárt kemencék légmentes retortáiban hevítették, aminek során világítógáz, kátrány és ammóniás víz keletkezett. A gázt ezután többszakaszos, bonyolult eljárással lehűtötték és megtisztították, míg végül alkalmassá vált a hálózatba juttatásra. A retortákban a kigázosítás után koksz maradt vissza. A komplikált (és mai szemmel nézve erősen környezetszennyező) eljárás fázisait jellegzetes és minden gázgyárban szükségképpen meglévő épületekben végezték. A kigázosítást kemenceházakban, a tisztítást tisztítóházakban, a termelt gáz mennyiségének lemérését óraházakban. Kellettek továbbá műhelyek, raktárak, külön épület az adminisztrációnak és még valami: a gázgyárépítészet legjellegzetesebb építménye, melynek nemzetközi elnevezésével gyakran az egész üzemet illették, a gazométer. A termelt gázt ugyanis nem közvetlenül juttatták a hálózatba, hanem (a fogyasztásingadozás kiegyenlítésére és a szolgáltatás folyamatosságának biztosítására) hatalmas gáztartókban a gyár területén tárolták. Ezek a néhány ezer, majd több tízezer, végül százezer köbméter űrtartalmú tartályok vízmedencében úszó, alul nyitott fémharangok voltak, melyek a csövön alulról beléjük vezetett gáz mennyiségétől függően süllyedtek vagy emelkedtek. A nagyobbakat több, teleszkóposán egymásba illesztett fémdob egészítette ki, amelyek hasonló méretváltozást tettek lehetővé, mint amilyen a névadó távcsöveké. E mozgó szerkezet rögzítésére vagy rácsos fém vázszerkezetet alkalmaztak, vagy pedig henger alakú, toronyszerű körítőfalhoz illesztették. Ezek az építmények az ipari korszak városképnek legalább annyira jellemző tereptárgyaivá lettek, mint a gyárkémények. 38 GÖMÖRI-BALOGH-VADAS200T. 11-19, 31-35, 41-51. p.; VADAS 2005a. 180-183. p. 39 GÖMÖRI-BALOGH-VADAS 1999. 34-46. p.; GÖMÖRI-BALOGH-VADAS 2001. 20-23, 51-64. p. 40 HUGIIES-RICIIARDS 1885.
