Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)
RECENZIÓK - Arturo Almandoz Marte (szerk.): Planning Latin America's Capital Cities, 1850-1950 Ismerteti: Baics GERGELY - LEE MINKYUNG
tet lazán kapcsolódó esettanulmányok sora. A vizsgált fővárosok három csoportra lettek osztva; először a világkapitalizmusba sikeresen integrált déli fővárosok (Buenos Aires, Rio de Janeiro és a tartományi főváros, Saő Paulo, továbbá Santiago De Chile), majd a gyarmati korszak alkirályi központjai (Mexikóváros és Lima), végül az Antillák és Közép-Amerika fővárosai (Havanna, Caracas és a Costa Ricái San José) kerülnek terítékre. Almandoz bevezetői azonban csak részben képesek átfogni e hatalmas és sokszínű régió 1850 és 1950 közötti városfejlődésének főbb íveit. Szerencsés lett volna az esettanulmányokat a bevezetők szemléletét jobban tükröző tematikus cikkekkel is kiegészíteni. Azért időztünk el a szerkesztés szempontjainál, mert úgy látjuk, a kötet érdemei és hibái egyaránt ezzel állnak összefüggésben. A szerzők nemcsak hogy betartották a kijelölt időhatárokat, de a szerkesztő szándékának megfelelően elemzéseiket a két régió közti konkrét kapcsolatokra, egyes személyekre (politikusokra, építészekre, mérnökökre), intézményekre, tervekre, épületekre cs városépítészeti projektekre összpontosították. Az is igaz, hogy a diffúzió és függőség elméleti kérdései az egyes tanulmányokban hátrébb szorulnak, csak a konkrét projektek kapcsán merülnek fel. Ez azonban aligha hiba. Sőt, a mű hozadéka éppen a konkrétumokban van: a fényképekkel, térképekkel bőségesen illusztrált kötet szakmailag megbízható, ismeretekben gazdag városépítészeti utazás. Külön élmény a magyar olvasónak, hogy egy itthon kevéssé ismert régió közérthető, mégis hiteles módon, városról városra tárulkozik fel. Óhatatlanul számtalan párhuzam adódik a magyar főváros századforduló körüli fejlődésével kapcsolatban, miközben számos latin-amerikai Opera, Városliget és Andrássy út - pl. a Buenos Airesi Avenida Mayo, a Riói Avenida Central, valamint a Mexikóvárosi Paseo de la Reforma - történetét követhetjük nyomon. Korszerű szemléletet tükröz, hogy az épületek, sugárutak, parkok elemzésén túl a szerzők a nagyvárosi infrastruktúra, az úthálózat, a vasúti- és tömegközlekedés, a kikötők, a víz- és szennyvízhasználat kiépülését, sőt a városépítészet szakmai fórumainak kialakulását is vizsgálják. A latin-amerikai fővárosok nagy részét elérő „haussmannizáció" fogalmát is az urbanizmus e tágabb értelmében használják. Elvégre az Haussmann által kiegyenesített párizsi úthálózat nemcsak fényárban úszott, vagy a közlekedést gyorsította fel, de a szennyvizet is hatékonyan cirkulálta! Ilyen szempontból legsikeresebb Fernando Perez Ozaryon és José Rosas Vera Santiagóról szóló fejezete. A szerzők példamutató következetességgel mutatják be, hogyan épült fel, elsősorban francia és német minták alapján, a helyi és európai származású elit vezényletével, a modern városépítészet legösszetettebb példája Latin-Amerikában. Az is igaz, hogy a társadalomtörténésznek az épített tér e tágabb értelmezése is szűkösnek bizonyul. Almandoz következetlensége, hogy nem definiálta a városépítészet történetének territóriumát, módszertani eklekticizmushoz vezet. A társadalmi tér szempontja a kötet mostohagyermeke. Rio kapcsán Margareth da Silva Pereira csak mellékesen említi, hogy a város lakosságának fele afro-brazíliai volt, és hogy Pereira Passos reformjai a belvárosi „cortico-k" (bérkaszárnya) felszámolásával, a szegény, nagyrészt volt rabszolga lakosság „favellákba" szorításával járt. Ramón Gutierrez nem számol azzal, hogy Buenos Aires párizsias arculata részben olyan makro-folyamatokkal magyarázható, mint a tömeges transz-atlanti migráció; pe* PINON, PIERRE: Atlas Du Paris Haussmannien: La Ville En Héritage Du Second Empire À Nos Jours. Paris, 2002. Parigrammc. ** CHALHOUB, SIDNEY: Cidade Febril: Cortiços E Epidcmias Na Corte Imperial. Säo Paulo, 1996. Companhia das letras.
