Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)

RECENZIÓK - Michael James Miller: The Representation of Place: Urban Planning and Protest in France and Great Britain, 1950-1980 Ismerteti: CSIZMADY ADRIENNE

jainak, valahogy úgy, mint a pesti belváros századfordulón épült bérházaiban. A lakók nagyrészt franciák, illetve először belga bevándorlók voltak, majd a II. világháború után más nemzetek nagy számban érkező bevándorlói is találtak itt maguknak lakást. (1971-ben a kutatók felmérése szerint az udvaros házak lakóinak 30 százaléka bevándorló volt, és ezek fele Észak-Afrikából érkezett. Ők kapták a legalacsonyabb béreket, és ők voltak a legjobban kiszolgáltatva a munkaadóknak.) A jobb helyzetű, képzettebb munkásoknak a gyáripar automatizálásával egy időben sikerült elhagyniuk a lakónegyedet és a város más, számukra kedvezőbb helyén új lakást találni. Ezzel szemben a szakképzetlenek, a bevándorlók és a munkanélküliek bennragadtak ezekben a leginkább csak szükséglakásoknak tekinthető otthonokban. A házak állapotát már a 20. század fordulóján kritikával illették, azonban a reformerek akkor még nem tudtak változtatni a helyzeten. Az ok a háború, a lakáshiány, az olcsó lakásokra mutatkozó nagy igény, továbbá az a körülmény volt, hogy a lakáskérdés igazán csak az ötvenes években vonult be a politikába, majd az 1968-as eseményekhez kapcsolódóan került a figyelem középpontjába. A tiltakozó megmozdulások célja mindenki számára „tisztességes" életkörülményeket nyújtó telepek kialakítása volt. A lakók érdekeit 1973-tól a Populaire Familiale társaság által indított Atelier Populaire d'Urbanisme (APU) elnevezésű program képviselte szervezetten, mely nem sokkal később olyannyira legálissá vált, hogy minisztériumi anyagi támogatáshoz és rendszeres információcseréhez jutott. Az általuk kezdeményezett participációs fórum egyrészt szervezte az itt lakókat, másreszt bevonta őket a negyed átalakításának tervezésébe. Nemsokára a politika is beleszólt a folyamatba, a szocialista képviselők programjuk egyik pontjaként a várorekonstrukciót is érintették és a slumok - köztük Alma-Gare - felszámolását szorgalmazták. Egyetértettek abban, hogy az önkormányzat feladata lenne, hogy az Alma-Gare-i slum-lakókat egy új, modern negyedbe költöztesse át. 1977-ben több önkormányzati és grass-root szervezet is elfogadta Alma-Gare részleges rehabilitációjának tervezetét. Az APU tehát sikeresen szállt szembe a városrekonstrukció fennálló funkcionalista szemléletével, és képes volt arra is, hogy elismertesse a helyi közösség fontosságát akár egy új negyed kialakításakor is. Kezdeményezték az atelier cuisine cooperative, egy olyan étterem létrehozását, melynek közösségépítő szerepet szántak. Kommunikációjukban a 'mi' (Alma-Gare lakói) jól elkülönült az 'ők'-től (kívülállók, szakértők, hivatalnokok), és nagyon hatékonyak voltak a helyi identitásnak, vagy legalábbis egy összetartó közösség mítoszának a létrehozásában és fenntartásában. Természetesen a negyedben élők közül nem mindenki értett egyet a mozgalom céljaival. Az ellenzők hangsúlyozták, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját lakásában maradjon, ha úgy szeretné, és azoknak, akik el szeretnének költözni a lakótelepi lakásnál jobbat kellene ajánlani. A kezdeti sikereket azonban a hosszantartó viták és egyezkedések, a rekonstrukció lassú megindulása és Roubaix rossz gazdasági helyzete felülírták. Miközben sikerült elérni, hogy a helyi közösség a tervezés során központi elemmé váljon, annak szétesése - nem utolsó sorban a rekonstrukciós munkák hogyanja miatt - megkezdődött. Az átjárók, lépcsőházak és egyéb a közösségi élet színterének szánt építészeti elemek lassan kiürültek, sötétté és veszélyessé váltak, a kis boltok bezártak, a vandalizmus megerősödött. A lakóknak még a félig privát területeket, mint amilyen a saját lakásuk előtti járda, sem sikerült rendben tartaniuk. Mindezt súlyosbította a drogfogyasztók megjelenése, s így a slumosodás tovább mélyült. 1986-ban a lakásoknak már 40 százaléka, és az elkészült új létesítmények jelentős része egyaránt üresen állt. A 300 férőhelyes mélygarázst például senki sem használta, nem csak felesleges, de veszélyes eleme is lett a lakókörzetnek. A participáció visszaszorult, jóllehet még a nyolcvanas években is kikérték az itt lakók véleményét, de a döntésekre már nem volt hatásuk. Az APU is átalakult, már nem a negyed, ha-