Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)

RECENZIÓK - Dobos Gyula (szerk.): Szekszárd a XX. század első évtizedeiben. Tanulmányok és képek Ismerteti: SlPOS ANDRÁS

alsóközép és szegényebb rétegek döntően az agrárnépességből és az ahhoz kötődő kézműiparosokból („mezővárosi blokk") álltak. Szekszárd társadalmának sajátossága, hogy csekély arányban voltjelen az urbánus jellegű alsóközép- és alsó réteg, de az alföldi nagy mezővárosokra jellemző vagyonosságú és a virilisek közé bejutni képes gazdagparasztság is hiányzott. Az említett szociokulturális törésvonal tagolta Szekszárd r. t. város képviselőtestületét: míg a virilisek elsöprő többsége a „városi blokkból", addig a választott képviselők a „mezővárosi blokkból" kerültek ki. Utóbbiak számára sem a városi szervezet, sem a városiasodás vívmányai nem jelentettek elsőrendű szükségletet. A várossá válás programját tehát elsősorban a virilisták képviselték. A szerző megítélése szerint a várossá váláshoz szükséges többség elérése a virilisták nagyobb tekintélye és befolyása mellett a mezővárosi blokk megosztottságának és szervezetlenségének is köszönhető volt. Ez a helyzet csak 1912 körül, a Nagyatádi-féle kisgazda mozgalom helyi szervezetének létrejöttével változott meg, a mezővárosi blokk lényegében ekkor indult el a politikai önállósulás és öntudatosodás útján. S ezzel máris együtt járt, hogy mozgalom bontakozott ki Szekszárd nagyközséggé való visszafejlesztése érdekében, és ezt csak ösztönözte az 1912. évi városfejlesztési törvény, mely a tisztviselők fizetésrendezésével tovább növelte a város kiadásait, s a pótadó újabb drasztikus emelését tette szükségessé. A város eladósodásához vezető fejlesztések a polgári életvitelű rétegek igényeit szolgálták, miközben a terheket a gazdatársadalom éppúgy viselte. A községgé válás ügyéről 1913 októberében tartott képviselőtestületi szavazáson világosan megmutatkozott a fentebb tárgyalt megosztottság: a visszaminősítés 58 támogatója közül mindössze 6 volt virilis, 49 ellenzője közül pedig ugyancsak 6 volt választott képviselő. A visszafejlesztési javaslat így tulajdonképpen többséget kapott, és ennek következményét a városvezetés csak úgy tudta elhárítani, hogy jogi csűréscsavarással elszabotálta annak összeírását, hogy visszafejlesztést kívánók fizetik-e az állami adók legalább 50%-át, ami a sikeres eljárás feltétele volt. A szerző rámutat, hogy a csaknem sikerre vezető visszaminősítési mozgalommal Szekszárd az alföldi városokra jellemző mintát követett. Végső soron úgy vélekedik, hogy Szekszárd gazdasági és társadalmi adottságai fényében igaztalan is lett volna elvárni a kaposvárihoz vagy a szombathelyihez mérhető dinamikájú fejlődést; már maga „a városi rang elérése, az Rtv. szervezet kialakítása, működtetése, és mindennek a megvédése is eredmény volt, melynek elérése csak a város legnagyobb adófizetői, a virilisták tevékeny közreműködésével jöhetett létre." Cserna Anna „A város hivatala (1905-1929)" című dolgozata az egész „rendezett tanácsú" korszakon végigtekintve mutatja be részletekbe menően a hivatalszervezetet és annak működését. Külön foglalkozik a várossá fejlesztés kulcsszereplőinek, a polgármestereknek a tevékenységével. Kiemeli az 1920-as években megvalósított, Vendel István által irányított városfejlesztő program jelentőségét, melynek eredményeképpen „a városias külső kialakult, és a városi élet kényelmét szolgáló közüzemek és intézmények megvalósultak." Ez a program is jelentős részben állami támogatásra, a korábbi időszakhoz képest eredményesebb „kijárásra" alapozódott, miközben a város gazdaságában és polgárai szemléletében sem következett be lényegi változás: „Szekszárd mezővárosi jellege örökletesnek bizonyult." A további tanulmányok a városiasság egy-egy sajátos aspektusát vizsgálják részletgazdagon, az infrastruktúra, az életforma, vagy éppen egyéni sorsok, életpályák tükrében. Major Attila az 190 l-ben megindult áramszolgáltatás és elektromos közvilágítás történetét mutatja be az 1930-as évekig, Aradi Gábor pedig egy jelentőségéhez képest alig-alig kutatott témához nyúl a szekszárdi telefonhálózat kialakítását vizsgálva. A telefon először 1889-ben jelent meg a tolnai megyeszékhelyen; Bezerédj Pál földbirtokos, az itt székelő Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség vezetője építtette ki birtoka és munkahelye között. A megyében uradalmak, véd-