Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)

VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Brian Ladd: Berlin falai

rosa. Európában úgy vélik - nem ok nélkül - hogy az Egyesült Államok városai a ter­vezett elévülés amerikai gyakorlatának mintapéldái. De míg New York állítólag azért veti le a múlt bilincseit, hogy túllépjen rajtuk, és egy dinamikus jelenben élhessen, Berlin a második világháború óta nem tud felejteni. A város fél évszázadon át hiába igyekezett megszabadulni Hitler kísértő szelle­métől. A felejtés akarása időről időre a rombolás tetteiben nyilvánult meg: a szovjet hatóságok sietve a földdel tették egyenlővé Hitler kancelláriáját, a nyugat-berlini kor­mány elgyalultatta az SS és a Gestapo főhadiszállását. 1989-ben hasonló sors várt a Falra, a Hitlert követő felosztás szimbólumára is. Berlin számos példát nyújt a kevésbé radikális felejtés cselekedeteire is, amelyre akkor kerül sor, amikor az új uralkodók sa­ját használatukra sajátítanak ki egy-egy épületet. A Fal utáni Berlinben ugyanakkor a fájdalmas emlékek gyakran megakadályozzák a történelem törmelékeinek zökkenő­mentes eltakarítását. Hitler vagy Honecker, az SS vagy a Stasi elfelejtésének igénye hiába küzd az emlékezés elszántságával. Az épületek és a helyszínek megőrzésének egy sor gyakorlati oka lehet. Egyes he­lyeken, ahol a Fal egy-egy utca vonalát követte, és az utcát azóta újra megnyitották, egy­szerűen praktikusnak tünt a halálsáv lámpáit alkalmazni utcai világításként. Egy ilyen döntés erősen ironikus ugyan azon kevesek számára, akik felfedezik a kapcsolatot, de nem kelti azt a látszatot, hogy bárki is meg kívánt volna emlékezni a Falról. Hasonló an­nak a Toyota-kereskedőnek az esete, aki a Reichstag épülete mögött nyitotta meg tele­pét, és az egykori határ-erődítménnyel zárta le a terület egy részét - lenyűgöző pillanat­felvétel az átalakulóban lévő Kelet-Berlin városi teréről, de a Fallal kapcsolatos bármi­nemű ítélettől mentes aktusról van szó. A megőrzés, az emlékezés tette marad egy-egy olyan további gesztuson keresztül, mint a ceremóniák rendezése, emlékmüvek felállítá­sa, vagy legalább egy magyarázó, intő tábla elhelyezése. 1945-ben Németországban senki sem gondolt arra, hogy a legtöbb nemzetiszocialista helyszín emlékét hasonló mó­don kellene megőrizni. De 1989 után a keletnémet állam relikviáinak felszámolására tett kísérletek majdnem mindegyike ellenállásba ütközött az emlékezésre való felhívás for­májában. Ebben azonban nem volt semmi meglepő. Amint azt látni fogjuk, a nemzeti­szocialista múlttal és helyszínekkel kapcsolatos attitűdök időközben hosszú és fájdalmas átalakuláson mentek keresztül. Két világháború és egy hidegháború egymásra rakódó következményei rendkívül érzékennyé tették a német történeti emlékezetet, legalábbis Berlinben. Vagy egy nietzschei paralízis pusztította cl a cselekvés akarását a nemzetben, vagy egy egészséges szkepticizmus fejlődött ki a nemzetek és az emberi lények, különö­sen a németek cselekedeteivel kapcsolatban. Bár a nemzeti önbizalom késő huszadik századi válsága nem kizárólag a németekre jellemző, az agonizáló önvizsgálat terén mégis talán cz a nemzet viszi el a pálmát. Fordította: Pinczés Bálint A fordítást az eredetivel egybevetette: Lukács Anikó

Next

/
Thumbnails
Contents