Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)

VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Brian Ladd: Berlin falai

fizikai maradványok épséget, túllépni a felejtés vágyán és a Falat valamiképp olyan értelmezésben bemutatni, amely a lakosság elég nagy, vagy elég befolyásos részét tudhatja maga mögött. A Német Történeti Múzeum (Berlin új nemzeti múzeuma) azt javasolta, hogy emlékműként őrizzék meg a határ-erődítmény egy háztömb hosszúságú részét. A múzeum 1990-ben kerítéssel vett körül egy csákány-lyuggatta szakaszt, hogy az emlékmű létrehozása egyáltalán lehetséges legyen; ezen kívül szétszerelték és raktárba tették a két Berlint elválasztó kerítéseket, lámpákat, drótakadályokat és őrtornyokat. A Múzeum vezetői az egész határt szerették volna rekonstruálni a háztömbnyi telek mintegy egyharmadán. Ervelésük szerint ez lett volna a projekt lényege: a híres fal önmagában nem volt alkalmas arra, hogy a majdani látogatóknak képet nyújtson a határ működésének módjáról. A terület maradékára pedig a Fal áldozatainak szánt ünnepélyes emlékhelyet terveztek. A múzeum a Fal egyik leghíresebb részét választotta ki, annak ellenére, hogy az nem Berlin központjában helyezkedett el. A Bernauer Strasse fotói 1961-ben az egész világot bejárták. Ez az utca választotta el a Mitte városrészt a nyugat-berlini Wedding kerülettől, és egy történelmi véletlen folytán a határ maga az utca Kelet-Berlini oldala lett. Az itt található több száz kelet-berlini lakás ablaka nyugat-berlini utcára nyílt. Az augusztus 13-át követő napokban, amíg a határőr-egységek az ajtók és a földszinti ablakok befalazásával foglalatoskodtak, sok emeleti lakos ugrott vagy mászott ki az utcára, amiben a nyugat-berliniek segítették, a határőrök pedig akadályozták őket. A határbiztonság javulásával az utca hírneve csökkent, bár a Fal alatt vájt egyik leghíresebb alagút, amelyen keresztül 1964-ben ötvenheten menekültek el, a Bernauer Strasse alatt húzódott. A híres ablakokat azonban ennél jóval korábban befalazták, a házak lakóit pedig kitelepítették, és az 1960-as években lebontották az épületeket (a homlokzat kivételével 12 láb magasságig), hogy helyet csináljanak a határbiztonsági zónának. A befalazott első emeleti homlokzat egészen a nyolcvanas évekig a Fal része volt a Bernauer Strassen; ekkor kicserélték az elemeket. A Megbékélés neogótikus temploma a megközelíthetetlen senkiföldjén állt, míg 1985-ben fel nem robbantották. A nyugat-berlini turistabuszok rendre végighajtottak az utcán. A Fal elfelejtésének vágya az itt kialakítani javasolt Fal-emlékmüvel szembeni ellenállás számos formájában megnyilvánult. Voltak városvezetők, akik a szélesen húzódó nyílt földcsíkot az új belvárosi építkezések ideális terepének tekintették. A közlekedéspolitikusok gyorsan egy többsávos autóút helyét jelölték ki itt - amire nézetük szerint szintén nagy szükség volt. A Bernauer Strasse túloldalán a krónikus betegeket befogadó Lazarus otthon állt. Igazgatója kijelentette, hogy az intézmény utcai ablakaival szemben húzódó Fal megőrzése depressziót és szorongást okoz, és rossz hatással lesz a páciensek egészségére. Prognózisa értelmében úgy tünt, a „falkór" mindaddig nem szűnik meg, amíg annak okát meg nem semmisítik. További akadályt jelentett az a tény, hogy a halálsáv részben olyan területen húzódott, amelyet az NDK egykor magántulajdonosoktól sajátított ki. Az 1989 után a területre igényt tartók között volt a Szt. Szófia templom is, mivel temetőjéhez a javasolt emlékmű helyének egy része is hozzá-