Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)

VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Brian Ladd: Berlin falai

bonyodalmakba keverednek, amikor puszta ingatlanként tekintenek a város utcáira és épületeire. E történeti aknamezőn a szem előtt rejtve maradó veszélyeket az emlékezet tárja fel. Berlin emlékmüvekről és romokról folytatott vitáit a nemzeti identitás bizonytalansága is füti. Két összekapcsolódó tény - a nemzeti főváros státusza, majd a város felosztása - Berlin polgári identitását a második világháború után elválaszthatatlanná tette a német nemzeti önazonosságtól. 1871 óta Berlin a német főváros. Az egymást követő rezsimek: a Hohenzollern monarchia, a Weimari Köztársaság, a Harmadik Birodalom, a négy szövetséges megszálló, a háborút követő két állam és a kilencvenes évek egyesült Németországa rendre másként értelmezték, de egyaránt elismerték ezt a státuszt. Berlin, illetve Németország 1990-es újraegyesítése újra meg újra szembesítette a berlinieket a kérdéssel, hogy mit építsenek és mit őrizzenek meg. A megőrzés és a pusztítás ösztöne - vezesse bár őket nosztalgia, a presztízs vagy a legitimáció igénye, esetleg gazdasági törekvések - a történeti identitásról alkotott, mélyen rögzült elképzeléseket tükrözik. A történészek munkája formálhatja ugyan ezeket az elképzeléseket, ám a legtöbbször csak leírja őket. Berlin elsősorban a porosz militarizmus városa lenne? A bürokratikus módon kivitelezett népirtásé? A poroszos rendé és racionalizmusé? Vagy inkább a modern város esszenciája, a határtalan kísérletezés színhelye az építészet, a képző- és előadóművészét, a népszerű szórakoztatás, a politikai tevékenység és a szexuális viselkedés terén? Ezek a gyakran ellentmondásokkal terhelt képek alakítják napjaink építészettel, tervezéssel és megőrzéssel kapcsolatos döntéseit. Berlin nem csak az építészet és a várostervezés terén vonzza a figyelmet, a tehetséget és a pénzt. Az építészek azt tapasztalják, hogy Berlinben több figyelmet szentelnek munkájuknak, mint szinte bárhol máshol, bár c figyelem nem mindig teljes egészében elfogadó vagy hízelgő. Ez a könyv azonban nem valamilyen hagyományos értelemben vett berlini építészettörténet. Témája nem is a műemlékvédelem. Számomra az épületek nem a bennük lakozó szépség vagy érték miatt fontosak, hanem mint az emlékezet szimbólumai és tárházai. Az építészet-történeti áttekintések általában három ponton fordulnak Berlin felé: Karl Friedrich Schinkel korai tizenkilencedik századi munkássága, Peter Behrens 1910 körüli ipari épületei és az 1920-as évek modernista teljesítménye kapcsán. Berlini ikonokként ezek a míves épületek fontosak történetem szemszögéből, de nem állnak annak középpontjában. Ehelyett inkább olyan épületekre és helyszínekre összpontosítok, amelyek a közelmúltban kerültek a figyelem és a viták kereszttüzébe; olyan helyekre, amelyek szépsége vagy rútsága inkább politikai, mint esztétikai. Berlin lakói, amikor megkísérelnek formát adni a német fővárosnak, a huszadik század német történelmének zavaros folyamával próbálnak meg békét kötni. A német történelem a második világháború óta intellektuális csatamező. A - nemzeti identitásuk felől többségükben bizonytalan - müveit németek megpróbáltak valamilyen értelmet, tanulságot megmenteni közelmúltjuk történelméből. Bennünket, akik kívülállóként tanulmányozzuk Németországot, e küzdelmek alkalmasint bizonyos megelé-