Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)
VÁROSPOLITIKA ÉS VÁROSFEJLESZTÉS BUDAPESTEN A - Tomay Kyra: Józsefváros és Ferencváros - két rehabilitációs kísérlet a fővárosban
kenységet értjük városrendezési vonatkozásban, melynek eredményeként egy-egy nagyobb, elavult lakóterületi egységben alapvető minőségi javulást lehet elérni. (...) Szanálásról csak akkor beszélhetünk tehát, ha valóban komplex tevékenységet végzünk egy területi egység »megegészségesítésérc« amely magába foglalja az épületállomány, a közműrendszer, a közlekedés felülvizsgálatát és megjavítását." 5 Az elképzelés szerint a szanálásra váró területen nem végeztek volna teljes bontást, az értékes, vagy használható epületeket nem bontották volna el, a válogatás nélküli bontás csak a későbbi rekonstrukciók házgyári építéstechnikája miatt vált elterjedtté. Például az 1962-es tervek szerint a középső-Józsefváros szanálása során a földszintes, vagy egyemeletes és fel nem újítható épületek bontását tervezték, a terv fokozatosan - részben az eltelt évek további állagromlásával is összefüggésben - tolódott el a bontások növelése irányába. Az 1960-es évektől kezdve Budapest belső városrészeinek egyre kedvezőtlenebb helyzetével számos tanulmány foglalkozott, de valamennyi nagy állami beavatkozásokat - többnyire teljes épületkiürítést és sok bontást - feltételezett. Az elrettentő beruházási nagyságrendek miatt az érdemi munkálatok elmaradtak. 1957-1964 között nagyobb lendületet kapott a felújítás, folyamatos sortatarozások zajlottak, a megszépült homlokzatok mögött azonban az épületek tovább pusztultak. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) vállalatainak kivonulása miatt a felújítási munka 1965-től lendületét vesztette, mivel a tanács építőipari kapacitása elégtelennek bizonyult. „A lakásépítések mellett egyszerűen nem jutott elegendő pénz a belső kerületek századfordulós, alig komfortos, rendkívül rossz állapotban lévő bérházainak felújítására; így az ott élők tömegei is beálltak a lakáscserére, illetve lakáskiutalásra várók sorába. " A 1960-as évek második felében a Végrehajtó Bizottságban többször felmerül, hogy az állagmegóvás mellett a felújításokra is kellene koncentrálni, illetve pénzt költeni. Az 1971. évi lakásreform megváltoztatta a tanácsi bérlakásokra vonatkozó szabályozást. Bár rögzített módon, de felemelte a lakbéreket, bevezette az építési hozzájárulást, a lakás-használatbavételi díjat (ezzel a tulajdonjog jellemzőihez közelítette a bérleti jogot), megszüntette az állami bérlakásra való állampolgári jogosultságot. A lakbéremelés célja azt volt, hogy fedezzék az épületek üzemeltetésének és időszerű javításának költségeit. Az elmaradt felújítások pótlásának, a korszerűsítésnek az anyagi fedezetét a költségvetés magára vállalta. 1972-ben az ingatlankezelő vállalatok felügyelete átkerült a helyi tanácsok hatáskörébe, ekkor alakult ki a 15 Ingatlankezelő Vállalat. A városok régi lakásállományáról való gondolkodás átalakulására, az ökológiai szemléletű rehabilitáció térnyerésére Európa nyugati felén az 1960-as, 1970-es évektől kezdve került sor. „A rehabilitáció a történelmileg kialakult városrészek megújításának, folyamatos fejlesztésének egyik módszere, amely az elmúlt két évtized során 5 BFL XXIII. 102.a. 310. kötet. Budapest VIII. kerület szanálási és beépítési terve, műleírás, BVTV, 1962. június 30. [kiemelés tőlem]. Melléklet a Fővárosi Tanács VB 1963. február 20-i ülésének jegyzőkönyvéhez. 6 N. KÓSA 1998.
