Fővárosi magántörténelem - Budapesti Negyed 68. (2010. nyár)
Érzelem, élet és -mód a családban - Mátay Mónika: Haza a laposban. Egy 20. századi magyar család portréja
- tehetjük hozzá némi rosszindulattal -, ha a szükség úgy hozza, ki lehessen radírozni. A másik, későbbi eset, 1962-ben történt. 1962 szeptemberében Ilust egy hétig a László Kórházban ápolják. Béla naponta látogatja, ám az egyik vizit alkalmával a portás nem ereszti be, sőt a követelőző hangra durván reagál. Berántja a fülkéjébe és bántalmazza a férfit. Rendőrt is hívnak, ám nem sikerül kölcsönösen kielégítő megoldásra jutni. A felháborodott Béla hazarohan, és Erika írógépén pötyögi le az igazgató főorvosnak adresszált tiltakozó levelét. „Közelmúltban gyógyultam fel súlyos vesegyulladásos betegségemből, legyengült szervezetem miatt a felbőszült és elvakult erőkolosszussal szemben csekély ellenállást tudtam kifejteni...”.106 Az ellenállás, tiltakozás, zúgolódás vagy kritika semmilyen egyéb nyomával sem találkoztam a hagyatékban. Eltéphetetlen szálak: hazaszeretet a távolból A család másik fele, Ilus húga és férje, Kádár János Magyarországától sok ezer mérföldre menekülve vészeli át a 20. század második felét. András és Emília a kislányukkal együtt az 56-os forradalmat követően elhagyják az országot. 1957 februárjában már a végső lakhelyükön, Uj-Zélan- don tartózkodnak. Itt telepednek le, András az építőiparban mérnökként talál munite Lovas Béla levele a László Kórház igazgató főorvosához. 1962. szeptember 22. io? Puskás Andrásné levele a nővéréhez, Lovas Bélánéhoz. 1957. február 4. kát. Emília néhány évvel az emigrációt követően tanítónői képesítést, majd, mint írja, jól fizető tanítónői állást szerez. Emellett vezeti a háztartást és neveli a gyermekeket, a még az óhazában született Ildikót, és fiukat, az Új-Zélandon világra jött Andriskát. A házaspár szoros kapcsolatot ápol az otthoniakkal. Folyamatosan követik az eseményeket, figyelik a híreket, várják a leveleket. A késői olvasó számára hihetetlenül részletezőnek, az apróságokat középpontba helyezőnek tűnnek a beszámolók. Mintha a lényeget nem is érzékelnék, vagy teljesen érdektelen volna a számukra! Az első levélben, amelyet Emília 1957 februárjában küld testvérének, kimerítően megemlékezik az otthon hagyott ruhatárról, sajnálkozik egy zakón, ami nem jó a család férfi tagjainak. A saját ruháit nővérére hagyja: „A szoknyának örülsz végtelen boldog vagyok. A többi ruháimat is tudod használni?”.107 Megvallja, milyen örömmel töltené el, ha a nővérének sikerülne megszereznie a hátrahagyott krisztinavárosi lakást, de mintha ez az előbbinél jóval döntőbb kérdés kevésbé hangsúlyosan szerepelne.108 S természetesen már el is indult útjára az első „pakk”, szardíniával, csokoládéval, kávéval, kakaóval, teával, fűszerekkel, használt ruhával. A két oldalas szöveg egyetlen lényegi információt sem tartalmaz a menekülésre vagy az új környezetre vonatkozóan. Nincs élménybeszámoló, nincsenek részletek arról, hogyan zajlott im Az I. kerüleli Tanács V. B. Igazgatási Osztályának határozatából tudjuk, hogy ez sikerült. 1958. április 29. 76
