Fővárosi magántörténelem - Budapesti Negyed 68. (2010. nyár)

Testközelben - Papp Barbara: Frontszolgálat, távszerelem (Egy tizenéves lány második világháborús levelezése)

lesz majd a férje (egyébként édesapjának egy fiatal munkatársa volt az illető). „Én nem bánom, csak akkor hívják fel többször és ne legyen olyan nyuszi. (Nem bánom, ha el is olvassátok, legalább tudjátok, hogy tudom a szándékotokat)” - írta a leány,36 s bejegyzése nem csupán a holmijai között kutató szülők felé irányuló fricskaként értelmezhető, de a gyermeklány naiv elképzelése a házasságról, valamint Pál és Feri iránti „szerelméről” is tetten érhető soraiban. A napló tanúsága szerint szülei is felfedezték Klára „szerelmes természetét” - talán éppen ezért próbálták a megbízhatónak ismert Feri felé terelgetni. Apja egy alkalommal párhuzamot is vont serdülőkori önmaga és lánya viselkedése között: „mondta, hogy ő ismer engem, olyan vagyok, mint ő, s ha valaki rámnéz [sic!], már elolvadok. Pedig téved.”37

A napló vizsgálata alapján valószínűsíthető, hogy Klára édesapjának bizony lehetett némi igazsága, és ha az efféle „elolvadás” mégsem lett volna jellemző a lányra- ahogy ő ezt állította -, az mindenképpen állítható, hogy a bakfis elsősorban szerelmi életének eseményeit, illetve a társasági alkalmakat értékelte leginkább. Ennek illusztrálására vessünk egy pillantást a lány „kadenciáira”, vagyis a napi történésekre és a helyzetekre adott reflexióira, valamint azok értékelésére saját érzelmi állapota szempontjából.

A kamaszlányt tehát nem különösebben gyötörték a korholó szülői szavak (legfeljebb akkor, ha többek előtt nyilvánult meg vele kapcsolatos elégedetlenség), inkább dacos „nem bánommal” kommentálta apja

36 Uo., 1941. január 20.

haragját, sőt azt is, hogy véleménye szerint a szülők bizonyára beleolvasnak naplójába. Úgy tűnik tehát, családjával és a felnőttekkel szemben eléggé elzárkózó módon viselkedett, igyekezett a véleményüket minél kevésbé figyelembe venni. Ennek ellenére késznek mutatkozott elfogadni Ferit, a szülei által - talán - kiszemelt fiatalembert, ami azonban feltehetően nem önfeláldozó engedelmességét és szülőtiszteletét, hanem inkább gyerekességét és az erősebbik nem iránti általános vonzódását bizonyítja. Bizonyára a tanárai sem bírhattak nála jelentősebb viselkedésszabályozó erővel, hiszen egyik hittan-kudarcára is „vállrántással” reagált, és csak az látszott bosszantani őt a tantárgyakkal kapcsolatban, ami „nem megy fényesen”, tehát elesik a különben neki sokszor kijáró dicséretektől (hiszen jeles tanuló volt). Nem rázták meg azok a kisebb kellemetlenségek sem, amelyeknek kamasz lányok pedig olyan nagy jelentőséget szoktak tulajdonítani: belesülés szerepébe az önképzőkörön; nem kellően elegáns báli öltözék; elmaradt felkérések - utóbbi alkalommal inkább ő hívta táncolni az ismerős fiúkat, ha már ők ezt elmulasztották. A társasági életben, nyilvánosság előtt őt ért bosszantó, esetleg szégyent indikáló események nemigen sértették mélyebben, bár bizonyára megérintették, hiszen különben nem jegyezte volna fel őket, s nem tette volna hozzájuk dacos éllel: „de [kiemelés tőlem. P. B.[ nem bánom”. Bosszankodása tagadását fejezte ki akkor is, amikor vetélytársa meglátta, ahogy ő a szerelmével tárgyal; vagy amikor Pál előtt nyilvánvalóvá tette

37 Uo„ 1941. január 9.

33