Fővárosi magántörténelem - Budapesti Negyed 68. (2010. nyár)

Szabály és hatás - Szécsényi Mihály: Egy önfejű kalauz az ellenőrzés rendszerében

kasztással és/vagy csonkítással - egy darabka letépésével a sarkokról, vagy az oldalakról -jelölni lehessen a felhasználás célját. A kalauz jelölni tudta, hogy a hónap mely napján, annak melyik órájában (nappal, vagy este), a városból történő kifelé, vagy befelé haladáskor, milyen viszonylatban, melyik szakaszon használhatták, illetve használták a kiadott jegyet. Minden jegy rendelkezett sorszámmal, és a jegytömbről úgy kellett leszakítani, hogy azon ott maradjon az a keskeny sáv, szelvény, ahol ugyanez a sorszám szerepelt. A kalauzoknál nem lehetett a már letépett jegyekből egy darab sem, mert azt ismét felhasználhatták. Az utasoknál pedig nem lehetett jelölés nélküli, azaz teljesen ép jegy, hiszen azt is újra felhasználhatták, többnyire a kalauz kérte vissza. Menetlevelet kellett vezetniük, amelyben fordulónként felírták az eladott a jegyek sorszámait. Az átszállójegyekről és más jegytípusokról, amelyek nem játszanak szerepet tanulmányunkban, itt nem írunk.

Az ellenőrök először mindig a kalauznál található jegytömböket vizsgálták meg, hogy megtudják melyik jegytípus esetében mi az utolsó sorszám, mennyi jegyet adtak el, illetve nincs-e a kalauznál már használt és újra eladható jegy. Az utasok ellenőrzésénél, a felsorolt szempontok alapján, látszólag könnyen kiszűrhették a csalókat. Néhány utas jelenléte esetén jegyeik sorszáma nem térhetett el túlzottan a kalauz jegytömbjén található utolsó el nem adott jegy számától, a „kifelé” tartó villamoson senkinek nem lehetett „befelé” tartó módon megjelölt jegye, a szakaszjegy jelölésének egyeznie kellett a villamos pillanatnyi tartózkodási helyével stb. Ebben a látszólag jól kitalált rendszerben csalni, anyagi előnyökhöz jutni csak az utasok és a kalauzok együttműködésével lehetett. A kérdés számunkra az, hogy miért működtek együtt, elsősorban az anyagi előnyök miatt, vagy más okok is szerepet játszottak? Milyen módon valósult meg és mennyire bizonyult sikeresnek a közös tevékenység?

A felsoroltak alapján nem csoda hát, ha a többé-kevésbé szakképzett munkaerőt már ekkoriban is megbecsülték, különösen, ha szükség volt rá. Moskovics Mózes elbocsátása után közel három évet várt, majd ismét jelentkezett kalauznak. A Közúti Vaspálya egyik vezetőjéhez - akit „Nagyságos Titkár Úrnak” szólít - 1900 június elején írt kérelmében a múltat megszépítve igyekezett ismét elnyerni a nyugdíjas állást. A kérelem ismeretlen megfogalmazója ezúttal is remekelt.

„Nem akarom Nagyságodat legalázatosabb kérelmemmel terhelni, de tudva azt, hogy nemes szíve már oly sok emberrel éreztette felebaráti szeretetét, én is bátorkodom ez egyszer nagylelkűségéhez fordulni és hiszem is, hogy az nem fog Nagyságod előtt visszatetszést szülni.

Két és fél évig voltam a közúti vaspályánál, mint kalauz alkalmazva, mely idő alatt úgy felebbvalóim mint megbízóim iránt mindig illedelmesen és szerényen viseltem magam, miért is 1 és fél év után a II. osztályba léptettem elő, ezen minőségből eltávozva a kezeim között levő katonakönyv tanúsága szerint, mint póttartalékos 2 havi tényleges szolgálatra kellett bevonulnom, mely szolgálatból elbocsáttatva most munka nélkül vagyok.

Ily szorongatott helyzetben, nehogy nehezen megtakarított pár forintnyi óvadéko268