Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
érezte, hogy tömérdek mondani valója van, de most nem tudott egy szót sem szólani. Az asszony nyugtalan volt és félve nézett a lombok közé. — Tizennégy éve - szólalt meg végre a férfi különös, fojtott hangon, - hogy nem láttuk egymást ... — Ha valaki meglát, el vagyok veszve, sóhajtott az asszony küzködve a lélekzetével. — Nem lett volna szabad idejönnöm, érezem, s ön is csak meg fog ítélni érte, tudom. Domonkos megrázta a fejét. — Miért Ítélném meg? Ilyennek ösmert? Én mindig a legszebbnek, a legjobbnak tartottam önt, Zsófika. Nem kevert szavaiba ömlengést, szinte szárazon, öntudatlanul mondta őket el, de ahogy ezt a szót: Zsófika, régi emlékek kulcsát kiejtette, annyi melegség és tisztelet volt benne, hogy az asszonynak könny szökött a szemébe s hálásan nézett kísérőjére. Most már egy kicsit megnyugodott s azt érezte, hogy egy jó nemtő megvédelmezi. — Zsófika - ismételte lassan - Zsófika ... Milyen szépen tudta mondani ezt a csúnya nevet... — De Zsófika már nincs ... - sóhajtotta. - Mindketten megöregedtünk... Domonkos visszagondolt az életre, úgy mint délelőtt s újra fáradt rabnak látta magát, aki az évek során át görnyedve cipeli az igát. De ki bánta ezt, ki törődött vele valaha? A főnöke, a pályatársai, vagy a felesége, ez a házi meré- nyekben derék, hideg asszony? Sohasem kérdezősködött az után, ami a férje lelkében lefolyt, csak a házat vezette, a gyerekeket fésülte és komoly léptekkel haladt a maga tiszta élete útján. Domonkos előtt most feltűnt a felesége alakja, amint a lámpafénytől halványan megvilágítva, korán meggyöngült szemén az üveggel a gyerekek ruháit foltozza s egyszerre végtelen jól esett neki, hogy távol van e hideg képtől, hogy érző lény halad mellette, aki meg tudja érteni küzdelmét s egyforma vele a szenvedésben. A szívét melegség járta át s karját az asszonyéba fűzte. Az megremegett s ki akarta vonni karját, de aztán megadta magát és némán haladt tovább a férfi mellett. — Sokat küzdöttem - vette fel a szót Domonkos - és hiába. Azt hittem, hogy lesz belőlem valami, de az élet reám cáfolt. Még megélni is nehéz, nem hogy előrenyomulni. Semmisem sikerült, hiába akartam. Jobb lett volna a hegyekben maradni, apró embernek s megelégedetten élni. Most talán mind a ketten boldogok volnánk, Zsófika ... Az asszony nem tudott felelni, csak érezte, hogy minden percben kitörhet rajta a zokogás. Kalapján a tarka galambok meg-megremegtek. 28
