Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
Nem figyelt rám, kinézett az ablakon az utcára, ahol egy vastag lovacska egy apró, kétkerekű, tarka kocsit húzott. Elől egy összeszorított ajakú, szürkülő úr ült és a kertbe kémlelt, hátul a fehér nadrágos, csizmás inas unta magát.-Sasa...- Ah, igen - eszmélt föl. - Tudja, mit? A mamának húsz forintra volna szüksége és nem mer magától kölcsön kérni. Mit szól hozzá?- Ha a felével beérné?- Oh! - nevetett. - Adja ide! Kivette kezemből a pénzt, a levegőbe dobta, az övébe dugta, aztán megcsókolt, hűvösen, unalmasan. A kölcsön - felét, mint később megtudtam - azonnal kivasalta az édes anyjától és három fekete macskát vett érte az állatkereskedőtől. Vajon mi lesz ebből a lányból? Tépelődtem magamban, de ő mosolyogva, csaknem boldogan, nyitott szemmel szaladt a végzete felé. És akármily pontosan, hidegen állt előttem a jövője, mégis szerettem, nap- ról-napra jobban szerettem ezt a könnyelműséget. Néha fél éjjel föl és alá jártam alacsony padmalyú, almaszagú szobámban és Sasára gondoltam, aztán aludtam egyet, felébredtem és a fakó őszi reggelen nyugodtan állt elém Claire vékony alakja. Melyiket szeretem hát? Világosan láttam magamat huszonnégy esztendőm ügyetlenségével, dőreségével, szerencsétlenségével és mégis, az őszi köd aranyfényben csillogott, a gyászzene szárnyaira ültetett és fólvitt egy ösmeretlen, ostoba felhőre, ahonnét minden kicsinynek és törékenynek tetszett. Egy nap beteg lettem, a ligetben akkor még mocsarak voltak, őszkor a láz az akácok közt lopózott tova. Az asszony otkolónszagu tejet hozott a szobámba. Egy este Claire rám borította a katonakabátját. De Sasa nem jött be hozzám, utálta a beteg embereket, félt tőlük, a leheletüktől, fáradt tekintetüktől. Akkor egyszerre tudatára ébredtem, hogy csak őt szeretem, hogy Clairehez soha semmi se fűzött, s hogy az életemnek semmi célja Sasa nélkül. írtam neki pár sort, hogy legalább egyszer nézzen be az ablakomon; megtette, szemében aggódás és undor tükröződött. De a láz pillanat alatt átfestette előttem alakját: egy nagy húsvéti bárányra ültette; haja betakarta testét és a lábain apró szárnyak nőttek.-Akar egy franciakönyvet? - kérdezte az asszony, tanácstalanul. Claire szigorúan szólt rám, a kezében írószerszámot tartott, egy plüss- táblát, amelyre égő rózsák voltak hímezve, meg egy hosszú, faragott tollszárat, amelyen ez állott: „Tátrai emlék”.- Nem akar a hozzátartozóinak írni? - kérdezte. - Nincsen kívánsága? Mosolyogtam, azt hittem, meg kell halnom, de ez a gondolat nem fájt. Valaki kinyitotta az ablakot. A kert virágai - ősz volt - már olyan erősen illa83