Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
Fölkeltem, és körültapogattam a szobát, hogy legalább egy szivart találjak. Az ablakhoz érve félrehúztam a zöld függönyt, és kinéztem az útra, ahol arasznyi hóban egy pár sandlaufer várakozott; a lovakra csöndesen hullott a hó. A hold fényénél megtaláltam a szivarokat, rágyújtottam, és visszaültem nyugvó helyem re. Egy idő múlva a kocsmáros megint visszatért.- Nem tetszik aludni? - kérdezte meglepetve.- Nem vagyok álmos. Adjon, kérem, egy gyertyát, hogy legalább olvashassak.- A másik nagyságos urat nem zavarja a világosság?-Neki mindegy, nagyon egészséges álma van. A kocsmáros fölnyalábolta a borospalackokat, aztán gondolkozva állott meg.- Ha nem tetszene aludni, akkor talán - szólt - idehozhatnám a nagyságos úr kisfiát, a Jancsikát. Szegény elálmosodott, és kiment az ivóba, ott alszik egy pádon. Meg tetszik engedni?- Hozza csak ide! - mondtam. Kiment, pár perc múlva visszatért a gyerekkel. Nagy fejű, vézna testű kisfiúcska volt; hirtelen összerótt fekete ruhácskájában, tágra nyílt szemével maga a szomorúság. Tétován állt meg előttem, aztán csöndesen ült le a pamlag végére, és szótlanul nézett maga elé. A kocsmáros gyertyát gyújtott, és magunkra hagyott.- Feküdjél le, kisfiam! - szóltam önkéntelenül megindulva.- Nem tudok aludni - felelt csöndesen. - Kint sem aludtam; a papa azt mondta, hogy én is igyam bort, és most úgy szédül a fejem. Homlokára tettem kezemet, merő forróság volt.- Hány éves vagy?- Otesztendős vagyok - szólt, egyre maga elé bámulva. Elhallgatott. A szomszéd szobában lassanként elevenebb élet támadt, a poharak meg-megcsendültek, a borospalackok nagyobbakat koppantak, a tort ülők hangosan beszélgettek. Egy mély férfihang rövid beszédet mondott, aztán a falhoz vágott poharak csendülése hallatszott át, utána meg egy fuldokló, nehéz zokogás, mintha széjjel akarná vetni a sirató keblét. Aztán mély csönd következett.- Ez a papa volt - szólt a gyerek. - Ugye, nem fogok mostohát kapni? — kérdezte, szemét rám vetve. - A szegény mama mindig attól félt, és mikor már nagyon beteg volt, az ágyához hívott engemet mega papát, és megkérte, hogy ne vegyen nekem mostohát. Aztán megígérte, hogy ha jó leszek, hát küld nekem a mennyországból egy kis báránykát. Vajon mikor küldi? A kocsmáros megint bejött az almáriumhoz. 7
