Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
kom száraz és kormos, mint a kályhacső. Fölkaptuk tehát bundáinkat, és lementünk a szekerekhez. Az újév, úgy látszik, nemcsak odafent, az urak közt köszöntött be jókedvvel, hanem lent a nép közt is, a pincérek, kocsisok, cselédek mind be voltak csípve, és vígan ugráltak a havas udvaron, amelynek közepén nagy tűz lobogott. Mikor nagy nehezen megtaláltuk Beczkó szánját és a hozzátartozó tót legényt, az egyik sarokban, a lépcsőház mellett csődület kerekedett. A kocsisok röhögve verődtek össze egy tarka kendős cselédlány körül, aki vadul nézett széjjel, és a kezét fenyegetően szorította ökölbe.- Ezt meg fogja keserülni! - kiáltotta a leány tótul. - Ezt meg fogja keserűim a járásbíró űr, esküszöm, meg fogja keserülni!- Mi baja van annak a leánynak? - kérdeztem a fegyházigazgatótól. Beczkó nevetett.- Ostobaság! - szólt megvonva vállát. - Féltékeny Podraczkyra. Vén bolond: mindig cselédlányok után futkos, egyszer még pórul jár. Hej! Gábris- kiáltott rá egy harcsaszájú pandúrra, aki nagy léleknyugalommal pipázott egy rozzant kocsin. - Eredj, és vidd már a pokolba azt a némbert. A fegyház sárgán, józanon, hidegen emelkedett ki a patak menti rozzant füzesből. A kapuban peckesen állt az őr, és katonásan tisztelgett, mikor a szán az épülethez fordult.- Minden rendben? - kérdezte Beczkó szárazon.- Igazgató úrnak alássan jelentem, minden rendben van. Végigmentünk egy sötét folyosón, amely keményen visszhangozta lépteinket, aztán az igazgató szobájába értünk. Már világos reggel volt, a januári napsugár halványan verődött végiga rideg, tiszta bútorzaton, a komoly íróasztalon, őfelsége tábornoki arcképén. Az igazgató asztalához ült, és átlapozta a jelentéseket, én pedig az ablakhoz mentem, és kinéztem az udvarra. A négyszögletű havas térségen éppen megsétáltatták a rabokat. Az udvar közepén két, szilvaszín kabátos, fegyveres őr állott, körülöttük egyesével haladtak a fegyencek, széles kört taposva az olvadó hóba. Amint szamárszürke darócruhájukban, alaktalan sapkájukban, nagy lépésekkel haladtak egymás mögött, inkább állatokhoz, mint emberekhez hasonlítottak. Legtöbbjük ábrázata viaszsárga volt, csak az álluk volt fekete az ütköző szakálltól. A rabok közt egy vékony, magas fiatalember ballagott. Arcára elmosódott, finomkodó vonások rajzolódtak, tartásán látszott, hogy egykor jobb társaságban forgolódott. A sovány fegyenc csak nehezen bírta a gyors járást, és olykor köhögni kezdett; az éles hang ilyenkor megrezegtette az ablaktáblákat.- Ki ez az ember? - kérdeztem Beczkótól. 55
