Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

Későre járt az idő, hazamentem.

Az izgalmak elszálltak, újra nagy fáradtságot éreztem, a fülem zúgott, s a készülő események képei vetődtek elém. Csak nehezen aludtam el, de szörnyű álmom volt. Láttam magamat, amint bozontos szőr fedi testemet, a kezem lábbá válik s a nyelvem messzire nyúlik le a földre. Szimatolva nézek körül a világban s ahol hullaszagot érzek, oda vágtatok. Beleelegyedem a tömegbe, vígan dörzsölöm az emberekhez bundámat, hízelgek nekik, s akik ma megsimogattak, azok holnap mind meghalnak. Én, én vagyok a halál kutyája, amerre járok, légyként hullnak az emberek, jók, rosszak, öregek, fiatalok kímélet nélkül.- És lesz-e vajon, aki engemet megvált? - kérdeztem félig ébren, s aztán egyszerre halálos álom borult rám.

Dörömbözés ébresztett fel. A cseléd sírva szaladt be.- Tessék jönni! Tessék jönni! - kiáltott lelkendezve. - A piacon most lőttek az emberek közé. Óh, azok a latrok, azok a vérszopó szelindekek! A csatornába úgy dől a vér, mint a moslék! Már négyen meghaltak! Simon ott fekszik, mint egy levágott csirke, Jakab is, a kőszéntörő is, óh, én édes Istenem?! Mi lesz velünk?! Mi lesz velünk!?

Felöltöztem és szaladva siettem a piacra. Az ablakok körül mind be voltak törve, az út közepén szétterpesztett karú hullák feküdtek s egy földszínű, sovány asszonyi holttest mellett ott ácsorgóit a kis mantillos fiúcska: szeme félve nézett körül s a kis keze kék volt a hidegtől.

47