Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

— Önnek nem szabad magát felizgatnia - szólt félénken. - Jobb is, ha vissza fordulunk ... Gyakran van ilyen rohama?

Domonkos intett a kezével.

— Utóbbi időben gyakran. Egészen kimerített... Bizonyára megfáztam ... Egyébként semmi jelentősége nincs.

— Az én kedvemért — könyörgött az asszony-térjünk vissza... Ászéi egyre vadabb lesz ... félni kezdek ...

Domonkos megállt és görcsösen fogta meg Zsófia kezét.

— De még nem ... nem válunk el — mondta összeszorított fogakkal — még sok mondani valóm van és talán mind el se tudom mondani.

Az asszony lehajtotta fejét és nem válaszolt. Megfordultak. A domb alatt föltűnt a fekete város apró fénykockáival s a vasúti állomás piroszöld jelzőlámpáival. Az asszony Domonkoshoz simult s ha szél támadt, a nyakára borította vékony köpenykéje gallérját. Nem beszéltek, lépteik recsegtek az elsárgult leveleken. A férfin végtelen kimerültsége dacára kellemes érzés fogott erőt, hogy megkönnyítette lelkét s elmondhatta azt, ami már évek óta a nyelvén, a szívén feküdt. Az asszonyon is édes szomorúság ömlött el s amint a sejtelmes sötétségben, a fekete háttéren feketén ingó ágakon s a gyér csillagos hamvas égbolton végignézett, úgy érezte, mintha mindazt, amit most hallott, látott egyszer megálmodta volna s mindennek így kellett volna történnie.

A városban napnyugta után alig volt élet, észrevétlenül jutottak el a folyóparti szállodáig amelynek csak a kávéházában lézengett egy pár ember. Lassan mentek föl a lépcsőn, nem gondolva arra, hogy valaki megláthatja őket. Senkivel se találkoztak, a szállóban csak hetivásárkor voltak utasok.

Amint a szobába érkeztek, Domonkos kinmerülten ült le a pamlagra. Erezte, hogy meghűlt, az izgalmak is megviselték. Mikor az asszony meggyújtotta a lámpát, a férfi arca olyan sápadt volt, mintha rémet látott volna. A köhögés megint elfogta, bárha nem olyan erősen, mint fönt a Kálvárián.

— Főzzek teát? - kérdezte az asszony.

Domonkos intett a fejével. Ilyen rosszul még nem érezte magát sohasem, az izzadtság kiverte s a fogai mégis vacogtak. Lassan lehajtotta a fejét a támlára és lecsukta szemét. Amint pillái lezáródtak, megelevenedett előtte a menyország-kulcsos malomrét, a hosszú jegenyefa-sor s a karcsú leány, övében a vadvirággal, kezében a tarka napernyővel, amelyen át dicsfénnyé tört meg a napsugár. Ami közben volt, mind eltűnt s ő újra fiatal, bátor és erős volt. Egy pillanatig arra gondolt, milyen szép volna így meghalni; aztán arra, mennyivel szebb mégis élni ... Kinyitotta szemét és körülnézett a nyomorúságos vidéki szálló szobájában. Az olcsó tapéták letépve, a függönyök leszakadva, a falon fekete folt jelenti, hová akasztják a lámpát, de

30