Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
nek el, neki csak percek munkája s igazat adott azoknak, akik a vidéki adminisztráció silányságát szidták. A törvényszéknél volt egy-két ösmerőse, akik, ha bejött hozzájuk, összecsapták a kezüket és nagy örvendezve, mint a vizsla, ha gazdája hazajön, körülfogták és így szóltak:- Nini, Domonkos! No ez derék dolog, remélem, együtt vacsorázunk? Ilyen ritka szerencse! O nagysága jól érzi magát? Ma gondosan elkerülte ezeket a szobákat s komoran végezte el a dolgait. Szerencsére minden simán ment, még annyi ideje maradt, hogy valamit egyen a szállóban. A rendes társaság a késői idő miatt, hálisten már nem volt ott s így egyedül étkezett a sörszagu teremben, amelynek piszkos ablakán fáradt legyek mászkáltak. Az első falatot mohón ette meg, de azután nem tudott tovább enni, fázott, s tekintete az óramutatót kereste. Előszedett egy hírlapot, de csakhamar ismét letette s fejét kezére hajtva üldögélt. A vendéglős odalépett hozzá.- Parancsol talán egy pohár pálinkát?... Nem volt jó a hús?- Nem volt jó - felelte Domonkos szelíden, szinte szomorúan. A vendéglős csodálkozva nézett rá. A férfi csak most vette észre, hogy miről van szó, azt hitte, hogy valami megindító dolog felől kérdezték meg. Végigsimította arcát és — most már vidámabban - így szólt:-Nincs étvágyam ... Majd talán este, Kovács úr. Fölkelt és fizetett. Az idő négy órára járt. Lassan végigsétált a városon, itt-ott megállt egy kirakat előtt s elnézte a tajtékszipkákat, az istállólámpákat, a pántlikás kalapokat, meg a nagy sókockákat, aztán valahol szivart vett és tovább ballagott. Még jókor volt, mikor kiért a kertekhez, amelyek fölött már könnyű köd képződött. Leült egy padra és várt. A várost eltakarta egy kis cserés, nem látott egyebet, mint egy csomó sárga levelet s vesszőcsomóba tömörülő kopár ágat. A komor csöndbe csak olykor szólt bele a távoli kutyaugatás s a völgyben elhaladó parasztszekerek zörgése. Néha egy madár szállt a feje fölé, panaszosan egyet-kettőt pityegett s megint tovább repült. Tisztán lehetett hallani a szárnya berregését s a zajt, amint a tollak testéhez csapódnak. Szemét az útra irányozta és várt. Erre nem járt senkisem, nyaranta is alig volt itt élet. Az óra egymásután ütötte a negyedeket s mikor öt óra elmúlt, feltűnt az asszony furcsa kalapja, tetején két szürke galambbal. Kipirulva, sietve jött, közbe hátra-hátra pillantott, nem követi-e valaki, de senki se ment utána, még a varjúk is a tanyák felé repültek. Csöndesen fogtak kezet s lassan megindultak a hegyoldalon. A fehérre meszelt kis stációkban már homály uralkodott, a vasrácson lógó száraz koszorúkat halkan zörgette meg a szél. Domonkos, míg egyedül volt, úgy 27
