Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Kelemen Zoltán: A dilettantizmus dicsérete. Lovik Károly a századforduló irodalmában
hető, hogy a múzsa melyik művésznek kedvezett. A történet csak első megközelítésben olvasható az argentin kultúrpolitika és közízlés realisztikus kritikájának. Legalább ennyire bírálja, esetleg poentírozza azt a művészi arisztokratizmust, kifinomult elitizmust, mely a Borges-olvasás során némelykor fölmerülhet. Óvakodnék kijelenteni, hogy dolgozatom címéhez hasonló jelentés tulajdonítható Az Alefnek, a mindenkori esztétikai ítéletek értékét azonban viszonylagossá teheti a novella értelmezése. Egy alkotó művészetének kortárs kritikai megítéltetése esetében még fontosabb az esztétikai értékelhetőségre vonatkozó kérdés, hiszen a kortárs bármilyen belátó, bölcs és pártatlan is (illetve próbál az lenni), befolyásolják divatos eszmék, esztétikai-elméleti iskolák, sőt művészeti műhelyek, folyóiratok körüli csoportosulások is, már csak puszta létezésükkel. Valószínűsíthető például, hogy az alkotói magányba vonuló, a művésztársadalommal a kapcsolatot nem, vagy csak fólületesen tartó művész kritikai megítéltetésébe belejátszhat a kívülállás. S ez nemcsak azt jelenti, hogy elmarasztaló kritikákat kapnak művei, főképpen azt, hogy semmilyen kritikát nem kapnak. A Földényi F. Lászlótól származó mottó nem egyszerűen a dilettantizmusra vagy a kívülállásra hívhatja föl a figyelmet, mivel szerinte az általa tárgyalt szöveg (Vajda Jánosné Bartos Róza Emlékiratai) vállalja a kockázat és a bukás veszélyét, s ez nem volt jellemző a magyar irodalomra. „Az iro4 2. jegyzet 157. 5 Megjegyzendő, hogy az idős Jókai prózáját a technikai fölkészültség hiánya miatt is érték támadások. Gyulai Pál, Irmei Ferencz vagy Péterfy dalomban nem marad érintetlen az élet” - írja Földényi.4 A művésznek be kell emelnie alkotásába a lét unalmát, sematizmusát, örökkön ismétlődő kisszerű formáit. Minderre Musiltól Kafkán keresztül Tolsz- tojig bőségesen hozza példáit. Ezzel szemben a magyar irodalom (ezúttal főként a 19-20. század irodalmáról van szó) Földényi szerint bővelkedik a „gyermeki fantázia” szülte anekdotákban, kalandokban, zsánerképekben, melyeket ő romantikus előítéleteknek nevez. A Jókai-Mik- száth típusú regényekről ír, melyekre szerinte a történelmi problémák iránti fogékonyság és a haladásba vetett hit jellemző, legfőképpen pedig a technikai profizmus,5 melyet szerinte az egzisztenciális kockázattól való félelem nagy mértékben indokolhat. „A magyar próza a legritkább esetekben bocsátkozott túlzásokba; sem a dosztojevsz- kiji rendetlenség, sem a kafkai végső elrendezettség nem kísértette meg. És az arany középút (...) itt is a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot leplezi. Mert akik megpróbáltak kiszakadni a nálunk uralkodó hagyományokból, vagy ilyenekről eleve nem is vettek tudomást, azok magányos csapásra, a kudarc vonzáskörébe tévedtek. Magyarországon a kudarc mindig ígéretesebbnek bizonyult a sikernél.”5 A kudarc nem föltétlenül egy a zajos bukással, látványos fiaskóval. Jelentheti az említett hallgatást is, mely az ismeretlenJenő Jókai-recepciójára utalhatok ezzel kapcsolatban. 6 2. jegyzet 158. 154
