Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly: Görgey csillaga

ben egy utcagyereket tartott, „a szabad Ausztria jövendő polgárát” és a tömeg bömbölve dobta kalapját a levegőbe, más nézeted lenne honfitársaidról, mint azelőtt. Ti buktattátok meg Metternichet, Sedlniczkit, és ti kergettétek a császárt Insbruckba. Oh, lala!

— De honnét vették az akaratot? honnét vették? - szólt Andornaki csüggedten és hirtelen eszébe jutott, hogy haza kell utaznia és megint Diderot-t fogja olvasni és megint elkerüli Saskia tekintetét.

— Az akaratot? Hogy érted ezt? Hát honnét vették volna?

— Igen, én is azt kérdezem.

— Nos, én azt hiszem - felelte Ambrósius a tükörbe nézve - én azt hiszem, a mi gyöngeségünkből. Egyébként, akarat? Nézd ezt az öreg urat, a szomszéd asztalnál, aki a pincérrel zsémbeskedik, mert nem akar öt, hanem csak négy darab cukrot a kávéjához adni. Tudod-e kicsoda?-Vajon?

— Nos, igen. Nos, ez Marmont, Marmont Ágoston Frigyes, Raguza hercege. Napóleon marsallja! És most akaratának elég tér, ha a pincértől még egy darab cukrot zsarol ki, vagy a marqueurt megveri egy játszma karambolban. A marsall a kávéházba szorult és a kávéházban nem lehet ágyúzni. Mindenkiben van akarat, de nem mindenkinek akad tere, hogy azt érvényesíthesse.

— Oh nem, ez nem így van - tiltakozott fáradtan Andornaki.

— Nos, ahogy gondolod, én a vitázásban gyönge vagyok. Mi terved van estére? Nem akarod Veszter társulatát megnézni? Azt mondják jól táncolnak.

— Tovább szeretnék utazni. Nehéz a határon átjutni?

— Oh, ellenkezőleg. Bécs boldog, ha akárcsak egy magyarral is kevesebb marad benne. És különben is azt hiszed, hogy még vannak hatóságaink? Bécsnek és Ausztriának van ugyan minisztériuma, amelynek feje pillanatnyilag gróf Wessenberg, de a hatalom az úgynevezett közbiztonsági bizottmányé, amely diákokból, munkásokból és polgárokból áll. Egykori közös zabkereskedőnk - Halbrohr, ugyebár? - szintén tagja a bizottságnak, érdekes, az idők, hogyan változnak!

Most egy körszakállas, kövér, feltűnően apró léptű férfiú közeledett az asztalhoz. Művészmódra öltözködött, bársonykabátot viselt, csipkés ingmellet, galambszürke nadrágot: az ujjai egy kissé tintásak voltak. Még az asztalnál sem ült, a pincér már is egy kis üveg fehér bort és tíz cabanost tett eléje, amelyeket az idegen, nehézkes mozdulattal azonnal kifizetett.

— Oh, Bayer - szólt Andornaki, kezét az érkező felé nyújtva. - Mekkora szakállad nőtt! E szerint már te sem vagy katona?

— Nem, nem vagyok katona - felelte Bayer furcsa mély hangján, - azaz, csak most nem vagyok az, de még lehetek. És akkor - pislogott Ambrósius felé — jaj nektek öreg osztrák gólyáknak mi, hm?

136