Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
mult le rája, egy csodálkozó nagy szem, amely látszólag nem tudta megérteni, hogy az erős, kemény férfi hogyan hunyászkodhatik és alázkodhatik meg ennyire. Tajty lecsukta hát a pilláit, és arra gondolt, hogy megmenekült, hogy él, hogy lélekzik: de ez a tudat nem nyugtatta meg; nagy fájdalmat érzett és végtelen, lealázó szomorúságot, amilyennel még sohasem találkozott az életben. Miért is kellett kimozdulnia a barlangjából, hogy ezt az érzést megösmerje? Föl akart kelni és utána akart futni társainak, de azok már mesze jártak. Aztán utolsó, eltévedt hírnöknek, még, egy bomba pattant szét a szőlőben. Csüggedés fogta el, újra lefeküdt és imádkozni próbált, maga se tudta miért? Egy kéz nehezedett rá. Az orvos állott előtte — Nos? - kérdezte, kigombolva Tajty kabátját, majd az egyik ápolóhoz fordult. - Hol a baj? A gombóc-fejű felült és megvonta a vállát. — Sehol - szólt dacosan, mintegy önmagát verve arcul, de aztán a lealázó szomorúság újra elfogta és minden más érzést, gondolatot kiűzött a fejéből. — Tehát csak gyáva? - bólintott az orvos és máris másfelé fordult - Lesz gondom önre - szólt mégegyszer visszatekintve, hogy megjegyezze magának az arcot. A hangja azonban sem csodálkozást sem fölindulást nem fejezett ki. Tajty vállat vont, aztán fölkelt és a szőlőkig vonszolta magát. Az öreg körtefa, amelyet már az ütközet tüzében is megpillantott, most határozottan, világosan rajzolódott ki előtte: kiterjesztette vékony, görbe karjait, magához intette a törődött katonát. Körülötte vér, holltestek, el dobott puskák, kilyukadt dobok, szétgázolt szőlők, fólperzselt kunyhók és mindé tarka és rémes holmi közt ott állott a körtefa csöndesen, nyugodtan, ahogy falusi házak udvarán állani szokott magába mélyedve; boldog tudatlanságában emberek, sorsok, élet és halál fölé helyezkedve. Tajty a fához bicegett és leült. Kivette jegyzőkönyvét, kitépett egy lapot és ezt irta rá: „Mindig egyedül éltem, nem ismertem embertársat, nem ismertem közösséget, a legfőbb közösséget sem. Most látom, hogy mások is élnek kívülem. Az nem baj, ha valaki elpuskázta az életét, de az baj ha akad valaki, aki fölvilágosítja róla.” Azután összetépte a cédulát, lehajtotta a fejét és várt. 128
