Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

- Az ilyen férfiaknak kár megöregedni - szólt elgondolkodva. - Tehát: szent a barátság, és ha csakugyan jó szível gondol rám, engedje meg, hogy egy emléket kérjek öntől, emléket az itt töltött szép napokra, egy csekély­séget, egy semmiséget, babonás vagyok. De melyik asszony nem az? Csobánc lovag meghökkent; eddig ahány asszony faképnél hagyta, mind vitt magával tőle egy emléket: ki a fekete földeket, ki a piros szemű családi ékszereket, ki az ifjúságát, ki a becsületét. Nem is a kérdés lepte meg; a fe­lelet nehézsége vont ráncot a homlokára. Lelki szeme gyorsan végigfutott a megkopasztott kastélyon a fekete falakon az üres termeken, a szu-rágta szekrényeken, mindenünnen a semmi bámult rá vissza.- Nos, lovag? - szólt Cicelle duzzogva. - Ön mégis neheztel rám! Csobánc nehézkesen lehajolt, kezet csókolt, aztán a karját nyújtotta.-Nem, nem-szólt és a vendég kék szemébe nézett.-Jöjjön hát velem, madonna. Végigmentek a kerten, a melynek fáira, mohos oszlopaira már fehérje­gyeket rajzolt az első hó, a hegyorom biztosan, közvetlenül, mintha tíz lé­pésre lenne tőlük, nézett le rájuk.- Egy emléket adok önnek, madonna - szólt Csobánc és mosolyogni pró­bált, hetykén, fiatalosan, mint azok a férfiak, a kik a szakításnál maguknak követelik az oroszlánrészt - egy furcsa emléket, a mely másnak talán érték­telen, de nekem mégis sokat jelentett a világon.-Ah, azt nem fogadhatom el - ellenkezett Cicelle. - Ön félremagyaráz, lovag!-Ah, dehogy is. Semmiség, a mit adok, s annál is kevesebb, szegény ör­dög vagyok, sem ékszerről sem hasonlóról nincs szó, mindössze - de nem szabad hogy kinevessen - egy gondolatról !- Egy gondolatról? A japáni-filagóriához értek. Csobánc kinyitotta az ajtót, aztán ügyes kéz­zel nyomta meg a kis gombot az arany léc szélén. A tölgyfa-deszka gyorsan széjjelvált, és az üregben, ajkán óvatos mosollyal, lefésült hajjal, megjelent Borky Gabriella arcképe, és kíváncsian nézett Cicellére.- íme, ezt a gondolatot adom önnek emlékbe - szólt Csobánc - ez a leg­értékesebb a mi bennem lakik. Regényes dőreség! Egész életemen át ezt a nőt szerettem, ön az első, aki ezt az arcképet itt látja, és a ki ezt a furcsa tit­kot megtudja. Ez volt az én talizmánom, és ezt a bűvös tárgyat most átadom önnek: azt az érzést, hogy nem voltam olyan haszontalan, a hogy a világgon­dolja. hogy magányos éjtszakákon gyerekként tudtam sírni, és hogy néha a szivem majd megszakadt a keserűségtől. Vigye el innét magával ezt a érzel­gős és nekem mégis szent gondolatot, hogy ilyen férfiak is vannak, hogy ta­117

Next

/
Thumbnails
Contents