A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

I. "Budapesti emlék" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

hangon „tudom”, és felém sem fordulva. Meghökkenve és bántódottan, lesütött szemmel tépdesem a takaró rojtjait. Az az érzésem, hogy anyám mindkettőnkre haragszik, nem tudni, miért.

Ezt az érzést, úgy látszik, hazavittem magammal, foglalkoztatott egész este, mert innen kezdve folyamatos az emléksor, reggelig s azon túl (anyám ezen az éjszakán halt meg), s valószínűnek is tartom, hogy az öntudatnak az a magasabb eszmélete, ami gyerekkorunk bizonyos pontjától számítva összefüggő egésszé olvasztja életünket emlékeinkben, nálam ezen az estén indult meg.

Reggel az ablak mellett álltam, apám felöltőjét és kalapját vette éppen az előszobában. Csöngettek, apám nyitotta ki az ajtót, fekete ruhás ember jött be, s nagyon halkan valamit mondott. Én kíváncsian kisompolyogtam, de apám már jött befelé, nem vett észre, elment mellettem, idősebb nővéremhez sietett, aki a zongorát törülgette. A fekete ruhás ember lesütött szemmel, kalappal a kezében állt az ajtóban, és nem szólt. Apám hamar jött is vissza, rohanva, megint nem látott meg, mindketten a lépcsőház felé siettek. Ekkor erőt vettem magamon, utánuk futottam, a lépcsőn értem utol őket, megfogtam apám felöltőjét, s feltekintve rá, csak a szememmel kérdeztem, mi történt? Apám egészen lehajolt, a fülemig, olyan mélyen, ahogy még sohase láttam lehajolni.- A mama meghalt - mondta apám, hangsúly és színezet nélkül, nagyon mély hangon, olyan feketén és süketen, mint az éjszaka, aztán, vissza se pillantva, sietett tovább, lefelé.

Inkább ezeken a szavakon, mint a szavak tartalmán tűnődve, visszakullogtam a nagy utcai szobába. Elza nővérem a zongorára dőlve sírt. Odamentem az ablakhoz, és kinéztem a szemerkélő novemberi esőbe. Tisztában voltam vele, hogy most sírni kell, s a váltammal csináltam is néhány zokogó mozdulatot, hogy Elza, ha az ablak felé néz, hátamon lássa, hogy sírok. De nem sírtam: a sírás zavart volna ennek az új, ismétlem, óriási szenzációnak, a szomorúságnak felfedezésében: minden erőmet megfeszítve figyeltem befelé. Közben, hogy érzékeimet lekössem, az ablakra tapadó esőcseppek kacs- karingós útját követtem szemmel, ahogy lassan, vonakodva gördülnek lefelé, kettő összeér, egymásba ömlik, s a megnövekedett súlytól hirtelen kígyózó patakban lefut.

Félóra múlva Elza is elment, én a cseléddel egyedül maradtam a lakásban. Kimentem a szobájába. Ez már afféle pesti lány volt, nagyhangú, lármás. Most is hangosan jajveszékelt, „én drága naccságám, jaj szűzmáriám, drága naccságám” óbégatott, és a térdeit csapkodta, jó hangosan. Mindez megújabb felfedezés volt. Ahogy észrevett, engem kezdett siratni, hatásos, népszerű szólamokkal, mintha valami láthatatlan esküdtszék könyörületé501