A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

IV. "Minden másképp van"? - Karinthy Márton: A vihar kapuja. Színművészeti főiskolások '68–'73. Egy családregény eleje

meg a Kortársban, ott olvastam. Bosszantott, hogy milyen primitíven látja apád a dolgot, milyen gyermekded karikatúrát ad az úgynevezett modern művészről. Ugyanezt Márkus úgy játszotta el, hogy látszott, fogalmuk sincs róla, mi a modern művészet. Hülye, öreg kispolgárok bosszankodnak a modernségen, külsőségeiket karikírozzák, anélkül hogy fogalmuk lenne, miről is van szó. Ez volt egy erős benyomásom. A másik, hogy mennyire szerettem az apád írásait. Az Irodalmi történetekül, ami Karinthyról szólt, és egy csomó mást. Amikor folytatásban megjelent, Gervay Pesten címen, a Magyar Nemzetben a Vadnai-sztori. Mindazt, ami félig-meddig önéletrajzi volt, ahogyan ő írt, azt iszonyatosan élveztem. Oda helyeztem őt, ami, abba a világba. Attól, hogy én Kafkát olvastam, nem gondoltam, hogy csak az a jó, aki úgy ír, mint Kafka. Mindenevő voltam, így a maga világában apádat is szerettem.

Marci: Nekem meg kellett, és mind a mai napig meg kell az ő súlyával küzdenem. O nagyon rám nyomta az ízlését.

Ascher: Volt valaki. Neked tizennyolc éves korodban el kellett volna költöznöd otthonról. Teljesen önálló életet kellett volna élned. Ehelyett úgy jártál be a főiskolára, hogy közben hazamentéi a Karinthy családba. Emlékszem, nálad a falon plakátok voltak, és ha madzaggal meghúztuk, alatta újabb plakátok tűntek elő. Azt gondoltam, hogy ez infantilis színházrajongás. Hogy ez nem elég termékeny művészi álláspont, hogy valaki rajong valamiért. Gyűlölve kell szeretni a színházat, undokul, indulatokkal, és abból valami új dolog kijöhet. Ha valaki ennyire odavan, ennyire élvezi, ennyire boldog a színháztól, az nem biztos, hogy csinálni is tudja majd. Ez volt az én benyomásom akkor.

Marci: Volt egy egész otthoni színházam. Amiben valószínűleg ott kellett volna maradnom. Az volt a legjobb. Hát, ma is az a legjobb, ha egyedül beülök a színházamba, és nem zavar senki ott. Engem irritál, ha bejön valaki, kérdez, véleményt kell mondani, dönteni kell...! És mindig úgy vágytam vissza ebbe a gyerekkori színházamba, egy sosem volt valóságba, mert amit magam körül láttam, azt nem szerettem, irtóztam tőle, meg féltem is. Idegennek éreztem magam közöttetek, magányosnak meg kirekesztettnek. Egy megzavart kisfiúnak, aki felnőttnek akar látszani, mert válaszút elé került, de fogalma sincs, merre induljon el, mert az élet addig még nem rázta meg, nem kellett döntenie, és erre nem tanították meg sem otthon, sem az iskolában. És arra vártam, hogy egyszer majd csak megmondja valaki...!

{A vihar kapuja. Színművészeti főiskolások '68-13. Egy családregény eleje. Ulpius-ház, Budapest, 2007. 221-231. old.)

814