A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

Hazai tudósítások című könyvem egy példányát, átnyújtom feszengve, hogy ezt én írtam... nem mintha olyan remekműnek tartanám... de hát ez van, egyelőre... Petényi biccent, belelapoz, rögtön vissza is adja: - Kérm, ez már dedikálva van.

Belepillantok és elszörnyedek. Odahaza nyilván mellényúltam, másik példányt vettem le az állványról, az elsőt, amelyet mindig Áginak szoktam ajánlani. A könyv belső címlapján ez a dedikáció olvasható: „Dr. Karinthy Ferencnének, őszinte nagyrabecsülése jeléül, a szerző”.

Nyakig elvörösödöm, arcomon a szégyen forrósága. Hogyan magyarázzam most meg ezt az ostoba ajánlást, miképp értessem meg, hogy nem komolyan írtam, nem vagyok én ilyen nagyképű ló, aki a feleségét őszintén nagyra becsüli... Hisz évek óta nem látott, nem ismer engem, még kevésbé Ágit, honnan tudhatná, hogy mi mindig viccelünk, ugratjuk egymást, ez a családi hangnem... Kínos zavarban, szánalmasan dadogok valamit: tévedés, félreértés... bocsánatot kérek... másik példány... különben is csak tréfa, nevetséges...

Petényi azonban nem nevet, csupán néz rám ugyanolyan figyelmesen és némán, akár az imént Marcikára. És amint néz, tűnődve, tárgyilagosan, hunyorogva - egyszerre fölrémlik bennem: az ő előbbi ítéletének van egy másik értelme. Kívül-belül komikusán... Lehetséges? Hogy ez nem azt jelenti, hogy Marcika is életképes - hanem talán én se vagyok az?]cgzs szél rohan meg, hirtelen átzúg rajtam az egész életem, harmincnégy kavargó esztendőm... Hát én volnék minden romlás oka és kútfeje? A korcs, a rossz vér, aki nemcsak átörökíti a maga terheltségét, de még félre is neveli jobb sorsra érdemes utódját, torzzá ferdíti zsenge jellemét? Én, én volnék a bűnös...?

Sietve búcsúzunk, menekülünk, szinte futunk le a lépcsőn, ki a Tűzoltó utcára, a körútra... Rohanunk, elfulladunk, szívünk dörömböl az iramtól és a születés, a létezés fojtogató, roppant titkaitól — csak Marcika nevet megkönnyebbülve, tetszik neki ez az őrült szaladás. Persze, hiszen ő megúszta minden vész nélkül, injekció nélkül: ujjong, ficánkol, nyakunkba csimpaszkodik, lovagolni akar. S még a cukrászdában se fér a bőrébe; míg a tortát falja — bal kezével a villára helyezve, a villáról jobb kezére, azzal a szájába, szétmázolva arcán, homlokán, orrán, fülén-visszanyert nagy hangján jelenti ki:

— Ez jó doktor bácsi, ide máskor is jövünk.

{Baracklekvár és más történetek. K.u.K., Budapest, 2001. [Unikum Könyvek] 132-145. old.)

806