A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

kölcsönkapott joghurtos pohárral merek belőle: ugyanolyan friss ízű, mint az imént, csupán kissé vasas a csőtől és pezsgőbb. Kétszer is kérek, emlékezvén a régi plakátokra, melyek szerint a tej élet, erő, egészség, míg az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. Bár e tekintetben én néhai Rátkai Mártonnal tartok, aki a Nemzeti büféjében atyai szeretettel s egy munkás élet summájaként testálta rám a leghatékonyabb frissítő ital receptjét: egy pohár hideg pasztőrtej, bele fél deci konyak. De így, kádból merve se rossz, csak kissé szokatlan.

Az előtárolóból az épület legmagasabb pontjára, a pasztörizálóba nyomják fel a tejet, ez az üzem szíve. Tízfokos hőmérsékleten érkezik föl, itt a szivattyú áthajtja egy bordásfalszerű csőkígyón, melyen kívül lecsurog az üstből visszatérő, már megforrósított tej. Tehát hőcsere zajlik le. A pasztőr- gépből kijövő tej lehűlve átadja melegét a beáramlónak, előmelegíti, ez aztán a gőz fűtötte üstben nyolcvan-kilencven fokosra hévül. Utána gyorsan lehűtik huszonhárom fokig: ami baktérium esetleg túlélte az üst forróságát, e hirtelen hőmérsékletváltozás azt is elpusztítja, mármint a patogén, az emberre is ártalmas kártevőket, például agümőbacilust. A spórák és tejbontók azonban, melyek a cukrot savvá alakítják át, tökéletesen sosem irthatok ki, éhesen, szaporodásra felajzva szállnak a levegőben, meghúzódva a csövekben, kannákban: e fáradhatatlan rombolók savanyítják meg a tejet, hogy forraláskor összefut a lábasban. Ez ellen szokták meleg időben szódabikar- bónázni, s ettől volt nyáron a pesti tejnek olyan undok, kesernyés, lepedé- kes íze. Az itteniek megesküsznek rá, hogy mindez a múlté: a háború utáni lezüllött begyűjtési állapotok, a rossz közlekedés és a sok manipulálás miatt volt rá szükség, de most már az istállótól kezdve ellenőrzik a tej savtartalmát, gondosabban, tisztábban kezelik, szakszerűen hűtik, és tavaly május óta büntetendő cselekménynek minősül a szódázás... Helyeslésem jeléül itt is megízlelem a bordán lecsurgó pasztörizált tejet, langyosan olvad szét a számban, józan, steril, bölcsőde illatú. A szeparátor tartályába is belekötrok, ujjamról nyalom le a sűrű tejszínt; a sokfélül vett sokféle kóstoló összekeveredik, kotyog a gyomromban: már egy kis spiccem van.

Innen a mélyhűtőbe folyik át a tej, a bordákban jéghideg sóié kering, ezeken szalad le, habosán gyűlik a vályúba. Kissé már kóválygok ugyan, de mint a macskát, lebírhatatlan reflex űz, hogy ebbe is beletorkoskodjam: ez már csaknem olyan, mint az üzletben árusított palacktej, hűvös, telt, kemény, havas-tömör... Valami titok lehet a tejben, hogy ennyire más hidegen és melegen, valami vegyileg kimutathatatlan erő, mely minden földi italtól megkülönbözteti: a tej él. És az sem igaz, hogy jámbor nedű, számomra izgatóbb minden szeszeknél, fejembe száll, elhódít, mérgez: itt is úgy kavar, döntöget, himbál, mintha már nem is a betonpadlón, de magán a

771