A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

Párizsba, Madridba, Lisszabonba, Rómába, Zürichbe, Zágrábba, összeköt­tetése Stockholmmal, Koppenhágával, Berlinnel, Prágával, Varsóval, Moszkvával, Szófiával, Athénnal, Ankarával. Itt Kelenfóldön mindössze egy percig áll a IV. vágányon, szusszant, s iramodik tovább a Keleti felé: már a torony tövén húz el a villanymozdony, a sok párnás-csipkés Pullman, háló-, étkezőkocsi, bent fura-idegen viaszbábuk - hozzák Európa minden szagát az Etele térre, Budaörsi útra... Ady Dévénynél akart betörni új időknek új dalaival; nekünk e helynév már semmit se jelentett, első kamaszkori he­veny Ady-lázamban úgy kellett kikeresnem a térképen. S csak idősebb ba­rátaim elbeszéléséből és a Révai Lexikon régi vasúti térképéről tudtam meg: annak idején a Duna bal partján haladt a vonat Bées s a nyugati orszá­gok felé, Vácon, Érsekújváron, Pozsonyon át, és Dévényújfalu volt az utolsó hazai állomás. A mi háború utáni nemzedékünknek már Hegyeshalom lett a végvár; nekem itt kezdődött Párizs, e Lajta menti búzás síkokon. S mikor először jöttem vissza, elámultam, hogy csak egy sárga indóházat látok, előt­te az ácsorgó forgalmistát, vízárus kisfiút, egy kövér gyászruhás asszonyt, aki kosarakkal, csomagokkal kapaszkodik föl a lépcsőn, az úton kétlovas szekeret porfellegben - az odakint töltött hónapok alatt meggyőződésem­mé vált, hogy Hegyeshalomtól még a lovak, a sín, a por, a felhők is mások. Leereszkedvén a vasúti irodalomtörténetből s a toronyból, a tolatóvágá­nyok közt lépkedünk a sötétben, bukdácsolunk az alátétfákon: ezek bizto­sítják a vagonokat, hogy meg ne futamodjanak a sínen. Hirtelen szél támad, meglengeti a villanykörtéket, erre-arra himbálva az árnyékot, pislogtatja a váltók halvány fényeit; még nincsenek villamosítva, úgy dugják be a váltó­jelzőbe a kézilámpát, mint Karenina Anna idején. A tolatási színek egyéb­ként mások, mint a közforgalomban, épp a megkülönböztetés végett: e kies vágányokon a kék a tilos és a fehér a szabad. A pályaudvar e perifériáin feke­te tömegben állnak az összeszerelésre váró teherkocsik, a szél elzenél sora­ik közt, feszegeti-lobogtatja a kötéllel leszorított ponyvákat. Hozzá most zötyög be Tatabánya felsőről egy szűnni nem akaró vonat, négy vagon bú­torfát hozott a Fáért szomszédos anyagtelepére, kilenc vagon tönköt Buda- fok-Hárosra, négyet Nagytétény-Diósdra, tizenkilenc vagon elektromos szenet az erőműnek. A hosszú szerelvényt itt darabolják s rendezik szét: a nagy zsúfoltságban túlterhelt pályákon egész hadászati manőver, hogy min­den kocsi a megfelelő sínre kerüljön. A tolatásvezető krétával egy-egy szá­mot ír a vagonokra, hogy hányadik vágányra állítandók, akkor a mozdony a kihúzó vágányra vontatja őket, s onnan szortírozza szét. A vezető lámpással és sípszóval irányítja a műveletet, közben a helyi mikrofon is bemondja, hogy kilenc kocsi a VlII-ra, négy aXIV-re, tizenkilenc a VlI-re. Mikora váltó beállt, a kocsirendező aggató-rúddal kiakasztja a kapcsokat - azért rúddal, 755

Next

/
Thumbnails
Contents