A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
Párizsba, Madridba, Lisszabonba, Rómába, Zürichbe, Zágrábba, összeköttetése Stockholmmal, Koppenhágával, Berlinnel, Prágával, Varsóval, Moszkvával, Szófiával, Athénnal, Ankarával. Itt Kelenfóldön mindössze egy percig áll a IV. vágányon, szusszant, s iramodik tovább a Keleti felé: már a torony tövén húz el a villanymozdony, a sok párnás-csipkés Pullman, háló-, étkezőkocsi, bent fura-idegen viaszbábuk - hozzák Európa minden szagát az Etele térre, Budaörsi útra... Ady Dévénynél akart betörni új időknek új dalaival; nekünk e helynév már semmit se jelentett, első kamaszkori heveny Ady-lázamban úgy kellett kikeresnem a térképen. S csak idősebb barátaim elbeszéléséből és a Révai Lexikon régi vasúti térképéről tudtam meg: annak idején a Duna bal partján haladt a vonat Bées s a nyugati országok felé, Vácon, Érsekújváron, Pozsonyon át, és Dévényújfalu volt az utolsó hazai állomás. A mi háború utáni nemzedékünknek már Hegyeshalom lett a végvár; nekem itt kezdődött Párizs, e Lajta menti búzás síkokon. S mikor először jöttem vissza, elámultam, hogy csak egy sárga indóházat látok, előtte az ácsorgó forgalmistát, vízárus kisfiút, egy kövér gyászruhás asszonyt, aki kosarakkal, csomagokkal kapaszkodik föl a lépcsőn, az úton kétlovas szekeret porfellegben - az odakint töltött hónapok alatt meggyőződésemmé vált, hogy Hegyeshalomtól még a lovak, a sín, a por, a felhők is mások. Leereszkedvén a vasúti irodalomtörténetből s a toronyból, a tolatóvágányok közt lépkedünk a sötétben, bukdácsolunk az alátétfákon: ezek biztosítják a vagonokat, hogy meg ne futamodjanak a sínen. Hirtelen szél támad, meglengeti a villanykörtéket, erre-arra himbálva az árnyékot, pislogtatja a váltók halvány fényeit; még nincsenek villamosítva, úgy dugják be a váltójelzőbe a kézilámpát, mint Karenina Anna idején. A tolatási színek egyébként mások, mint a közforgalomban, épp a megkülönböztetés végett: e kies vágányokon a kék a tilos és a fehér a szabad. A pályaudvar e perifériáin fekete tömegben állnak az összeszerelésre váró teherkocsik, a szél elzenél soraik közt, feszegeti-lobogtatja a kötéllel leszorított ponyvákat. Hozzá most zötyög be Tatabánya felsőről egy szűnni nem akaró vonat, négy vagon bútorfát hozott a Fáért szomszédos anyagtelepére, kilenc vagon tönköt Buda- fok-Hárosra, négyet Nagytétény-Diósdra, tizenkilenc vagon elektromos szenet az erőműnek. A hosszú szerelvényt itt darabolják s rendezik szét: a nagy zsúfoltságban túlterhelt pályákon egész hadászati manőver, hogy minden kocsi a megfelelő sínre kerüljön. A tolatásvezető krétával egy-egy számot ír a vagonokra, hogy hányadik vágányra állítandók, akkor a mozdony a kihúzó vágányra vontatja őket, s onnan szortírozza szét. A vezető lámpással és sípszóval irányítja a műveletet, közben a helyi mikrofon is bemondja, hogy kilenc kocsi a VlII-ra, négy aXIV-re, tizenkilenc a VlI-re. Mikora váltó beállt, a kocsirendező aggató-rúddal kiakasztja a kapcsokat - azért rúddal, 755
